Bizonyára sokan ismerik Vámosi-Zárai szívet melengető dalát. A Biblia a tanú rá, hogy a bort már Noé sem vetette meg. Az ember a szőlőt ősidők óta ismeri. A vadon termő cserje gyümölcsét előbb csak, mint táplálékot fogyasztotta. Míg egy leleményes ember a szőlőszemeket összetörte, átszűrte és csak a levével oltotta szomját megszületett a must. Talán egy szép napsütéses őszi délután azt gondolta: jó lenne télére is eltenni néhány edénnyel a zamatos italból és – a természet törvénye érvényesült – megszületett a bor. Ettől kezdve az ember tudatosan telepítette a szőlőt – megszületett a földművelés.
Persze ez csak az én teóriám, egyáltalán nem biztos, hogy így is történt. De amíg egy vesszőből termés és termésből áttetsző, illatos, mennyei ital lesz, hosszú, fáradtságot nem kímélő munka, sok türelem és nagy szakértelem szükségeltetik. Először a vad alanynak megfelelő, egészséges vesszőket méretre vágják, majd nemes szőlőből vett „csappal” beoltják és iskolázzák. Az egészséges töveket a következő év tavaszán a jól előkészített termőföldbe telepítik. Kezdetben minden tő kap egy karót (mint az ember születése után egy nevet) amihez kötik a növekvő vesszőket.
Ahogyan fejlődik a szőlőtő, kordonra futtatják, de a hagyományos tőkés minősége jobb – ezt senki nem vitatja. Kora tavasztól késő őszig munkát ad a szőlő a gazdának. A kemény fagyok elmúltával nyitják a töveket, hogy „be ne vakuljanak” a szemek. A szőlőt minden évben metszeni kell, időjárástól függően permetezni, aztán a talajt kell lazítani, egész nyáron gyomtalanítani, és három-öt évenként trágyázni. A napfény igen nagy kincse a szőlőnek. Ilyen okból történik az „ablakolás”, ami abból áll, hogy azokat a leveleket letépik, amelyek takarják a fürtöket. Ezt a műveletet, úgy három-négy héttel a szüret előtt végzik. Sok betegsége van a nemes szőlőnek. Legelterjedtebbek: peronoszpóra, lisztharmat, szőlőmoly és a filoxéra. Megbetegítheti még a szőlőlionca, levéltetű, szőlő gubacsatka, levélatka és a szőlőorbánc. Ezek a legismertebb szőlőkártevők és betegségek. De tizedeli még a szőlőt a fagy, a jég, madarak, szürkerothadás és sajnos a tolvajok is.
Ha elérkezik a szüret ideje, s az időjárás is kedvező, például a sok csapadék miatt nem rohadt meg a tőkén a termés, a fürtöket leszedik és miután az aszúszemektől megszabadították, a présházba szállítják. Ott aztán a szőlőt ledarálják. Majd kipréselik és még utoljára megmérik a cukorfokát. Aztán jöhet a pincékben gondosan előkészített hordókba való töltés. A bort kétszer fejtik, hogy az ünnepekre tiszta, áttetsző, élvezetes, mámorítóital kerüljön az asztalra. Aztán hagyják a bort öregedni a nemes penésszel beszőtt falú pincékben.
Mielőtt palackokba töltenék, derítik, majd megszűrik. A szőlő és borkultúra együtt fejlődött az emberrel. Az ember nemesítette, nemesíti a szőlőt, és a szőlő nemesítette, nemesíti az embert. Napjainkban is újabb és újabb fajták jelennek meg az amúgy is népes palettán. A jobb minőség reményében kutatnak a szőlőnemesítők nem hagyva figyelmen kívül a szállíthatóságot, tartósságot és a betegségekkel szembenálló képességet. A kíméletlen piaci törvények egyre jobb teljesítményre késztetik őket. Iparág lett a szőlészet és borászat.
Nagyobb ültetvényeken a kétágút, a kapát, és a háti permetezőt modern gépek váltották fel.
A szőlő- és a borkultúra mintegy katalizátor, elősegítette az erdészet, fafeldolgozás; a gép, az üveg, a papír, az építő és vegyipar fejlődését. De fejlődött általa a kereskedelem, a szállítás és a vendéglátóipar is. A szőlő és borkultúrának köszönhetően az ember elméje is csiszolódott, hiszen tekintélyes szakirodalma van a szőlészetnek és a borászatnak. Ezenkívül számtalan irodalmi alkotás, zenemű és illemkódex látott napvilágot, amelyek szorosan kapcsolódnak a borkultúrához.
Hogy csak egy példát említsek: sok-sok évvel ezelőtt a televízió képernyőjén Kazal László színművész ilyen formán köszönte meg a kezében lévő pohár bort egy szilveszter éjszakáján a szőlészek és borászok fáradtságos munkáját: „Köszönöm annak az embernek, aki a szőlőt nemesítette, vad alanyba oltotta, ültette, kapálta, kártevőktől megvédte, a fürtöket leszedte, kipréselte. A pincéjébe levitte, majd hordókba töltötte. A bort fejtette, érlelte s palackozta, amelyből e pohár bor vétetett.” Kazal László bizonyára ékesszólóban mondta el, mint ahogyan én itt papírra vetettem.
A bor, ha kulturáltan, azaz mértékkel fogyasztjuk, könnyűvé, derűsebbé, gondtalanabbá, kedvesebbé, és találékonyabbá teszi az embert. Egy-egy pohár bor jó asztaltársaságban felszabadulttá tesz: gördülékenyebben hagyják el ajkainkat a szavak, és a szerelem is könnyebben gyúl lángra. De az orvoslásban is fontos szerepe van. Serkenti az emésztést, növeli a szervezet immunrendszerét és a mozgásigényünket, ami köztudottan az egészséges életmód nélkülözhetetlen részét alkotja.
A szőlő sok tulajdonságban hasonló az emberhez. A szőlő vad alanyból fakad, az embert ősapánktól, Ádámtól és ősanyánktól, Évától származtatjuk.
Az embert bőrük színe alapján fajtákra soroljuk. Attól függően, hogy melyik földrészről, államból, országból, megyéből, járásból és melyik településről származik, valamint hol van a lakóhelye, újabb és újabb választóvonalak jönnek létre. Ez így van a szőlő és a bor esetében is. Az ember legdrágább kincse a szeme. A szőlőfürtökön lévő termést is szemeknek nevezzük, amelyek gondos válogatás után, bármely életkorban pontosan illeszkednének, azaz kitöltenék szemüregeinket. Az embert is iskoláztatják, akárcsak a szőlőt, a bort pedig versenyeztetik. A szőlőnek is van karja, és az ujjait helyettesítik a kacsok, amelyekkel kapaszkodik. Az embernek akárcsak a szőlőnek vagy a bornak van csecsemő, gyermek, ifjú, felnőtt, öreg és ha megéri, aggastyán kora; e korokra jellemző teljesítő képességekkel. A szőlő azontúl, hogy megéli az emberi kor minden fázisát, egy életen át kiszolgálja az embert. Ha egy fiatalember szőlőt telepít, gondosan ápolja – „mert a szőlőt babusgatni kell, mint a gyereket!” – mondta nekem egy szőlősgazda évekkel ezelőtt a sorok között sétálva, akkor még az unokája is kapálni fogja és élvezni annak hasznát.
De mást is mondott nekem az a szőlős gazda, az ősz közeledtével, amikor a szép termésben gyönyörködtünk: „Sokat kinn kell még ennek hálni!” – így adva tudtomra, hogy korai még az öröm.
A szőlőnek nem építenek házat, így minden baj elérheti. Biztonságban akkor lesz a termés, ha már hordókban forr a must. Az ember a kora előrehaladtával veszít fizikai és szellemi teljesítőképességéből, de egy másik értéket kap cserébe: sokat tapasztalt, bölcs emberré válik.
A bor hasonlóképpen veszít néhány alkoholfokot, de íze, zamata javul, és évjárata megsokszorozza értékét. Ezért van az, hogy egy jó pincéből való öreg palackbor ugyanúgy műkincs, mint egy festmény vagy egy szobor. A szőlőnek, az embernek és a gondolatnak is meg kell érnie, hogy fogyasztható, használható legyen. Nincs még egy növény a világon, ami úgy kiszolgálná az embert, mint a szőlő. Ez a cserje és a terméséből készített bor meghódította a világot. A virághoz hasonlóan a barátság és a szerelem szimbólumává vált. Mert a népi bölcsesség szerint a bort is három alkalommal iszik az ember: örömében, bánatában és ha csak úgy ihatnék, azaz szomját kívánja oltani.
Ha a vitézek bort ittak, bátrabban rontottak az ellenség táborára, jobban forgatták a fegyvert, szebb volt a győzelem és könnyebben élték túl a csapást. A polgári lakosság kevésbé rettegett az óvóhelyeken és a színész is könnyebben lép a világot jelentő deszkákra, ha egykét pohár bort, vagy egyéb alkohol tartalmú italt felhajt fellépés előtt. A bor ott van a keresztelő asztalon, születés és névnapokon, esküvőkön, valamint minden jeles ünnepen. A bor a népek barátságának is szimbóluma: ki ne ismerné azt a mondást, hogy „lengyel-magyar két jó barát, együtt issza meg a borát”.
Kormánydelegációk, szerződéskötések, ünnepi és díszvacsorák alkalmával pezsgő kerül a poharakba, amit köztudottan borból készítenek. A bor tehát fogantatástól a sírig elkíséri az embert, de volt, akinek a koporsójába is helyeztek el egy-egy palackot, ha életében borivó ember hírében állt. De „Krisztus vére” a halottas torban sem nélkülözhető. A jó bortól dalra fakadnak az emberek, akár örömükben vagy bánatukban, az asztalnál barátságok, szerelmek szövődnek, és mint azt Vámosi-Zárai megénekelték: „a félhomályban kéz a kézre rátalál”.
A szőlész, a borász a munkája által ihletet ad a művésznek, a költőnek, az írónak és ennek tükrében olyan művészeti és irodalmi alkotások születnek, amelyek segítik, dicsőítik a szőlészek és borászok, de nem utolsósorban a vendéglátó egységek életét. Mert könnyebb eladni a bort, ha az emberek bordalt énekelnek. A bor közérzet és hangulatjavító – attól függően, hogy édes vagy keserű poharunkat isszuk-e? Birodalmak sorsa dőlt el rajta, és kormányok, rendszerek sorsa függ tőle. Mert az elfogyasztott bor is vezetheti a művész kezét, az író, a költő tollát – nemcsak Isten – de a kalapácsot keményen markoló ember kezét is – attól függően, hogy felemel vagy lesújt – és ha lesújt, kit talál el?
Tekintsük, hát a borkultúrát nemzeti kincsnek! Annál is inkább, mert közvetlen vagy közvetve, sok ezer embernek ad, vagy adott munkát, biztos megélhetést, egzisztenciát. Tekintsük a tokaji bort kultúránk örökségének! – hiszen már Kölcsey Ferenc a magyarok himnuszában is megemlékszik róla. Arról a borról, amely kivételes természeti adottságának köszönhetően tartósítószerek nélkül egyedüliként szállítható a tengeren túlra és szerte a világban. Kövessük őseink példáját! A költő, az író, a művész, segítse a szőlő és boros gazdák munkáját, életét, hogy ők viszont segíthessenek.
Találjuk meg egymás kezét! Így lesz jobb az embernek, az országnak. Mert nem mindegy mi kerül a pohárba és milyen áron. Nem mindegy, hogy édes-e vagy savanyú a szőlő, nem mindegy, hogy édes-e vagy keserű a pohár.
K. Fekete István (Tiszalúc) Hegyaljai Alkotók Társulása Egyesület tagja
Forrás: Szőlőskert Magazin, 2023, 3. lapszám, 12. oldal.