Hol volt, hol nem volt, messzi, a hegyek között élt egyszer egy kislány, Eilian volt a neve. Eilian a nagymamájával és kiskutyájával Maluval élt egy kicsi faluban, melynek házai és kertjei boldogan simultak a hegyoldalhoz. A hegyek között, a völgyben a patak és az út nem tudott egyenesen, csak kacskaringósan futni. Eilian szeretett a patak partján szaladgálni Maluval, a pillangókkal és a villámgyors szitakötőkkel. A hegyoldalról nagy zöld lombú fák, a patak partjáról a szomorúfűz és a gólyahír szurkoltak neki. Eilian, bogaram, vigyázz magadra kérte mindig a nagymamája, ne fuss a vízmosás felé, a végén még beleesel, eltöröd a lábad.
Eilian bólogatott és mindent megígért, de a játék, a futás mindig magával ragadta. Egy júniusi napon aztán megtörtént a baj. Előző éjszaka nagyon meleg volt, még a falak is mintha forró gőzt leheltek volna. Eilian éppen reggelizett a mamával, a tornácon a kisasztalnál. Kis szalonnakatonákat potyogtatott Malunak az asztal alá, amikor megdördült az ég a Hadorszurdok felett és felrobbant az ég keleten. Mintha tábortűz gyúlt volna a Medliszirten, egy másodpercre megvilágította a közelgő acél-szürke felhőket. Vajúdott még a vihar, kisebb-nagyobb villámokat szórva.
Hol itt, hol ott villantak bele a reggel csendjébe. Egyik vakítóan lángolt a lassan teljesen elfeketedő ég előtt, másik csak finom narancsos derengéssel jelezte jöttét a hatalmas fenyők mögött. Aztán egy pillanatra minden elcsendesedett, mintha megállt volna az idő, majd fékeveszett erejével kitört a vihar. A szél orkánná erősödött, rohant előre, dühödve cibálta a fákat, letépett gallyakat, leveleket ültetve mögötte lobogó köpönyegére. Fájdalmasan nyüszítve kerülgette a kéményeket majd egy letépett postaládával kergetőzött tovább.
A poros utat is kövér cseppek verték, eleinte csak bukdácsolva, majd égigérő vízesésként suhogott alá a milliárdnyi csepp a falura. Eilian megbabonázva nézte a vihart a tornácról, teljesen elveszve benne. Csak pár perc múlva hallotta meg, hogy Malu nyüszít a lábánál. Ölébe fogta a kiskutyát, magához szorította, érezte, hogy remeg minden porcikája. A kert végéből hallatszott, ahogy hömpölyögve rohan a víz a patakmederben. Aztán a szél a falu végére érve még egy utolsót fordult, mint a macska a saját farka körül, felemelkedett és eltűnt a szurdokban, árván hagyva a szomorú, egyre fogyatkozó esőcseppeket.
Az utolsók beletörődve, finom kis loccsanással estek a legközelebbi tócsára. A szél egy pillanatra visszafordult még, lerázva a fákról a vizet, bűntudatosan elsomfordáltak a felhők is, felragyogtatva a szikrázó nap fényében a tisztára mosott égboltot. Malu is megnyugodott végre és Eilian boldogan pillantotta meg a vízmosás felett a gyönyörű szivárványt. Lassan derengtek fel a vörös, a narancssárga, a sárga, a zöld, a kék, a lila pántlikák az égen.
– Mama, nézd milyen szép! – Kiabált be Eilian a kis konyhába.
– Oh, szivárvány! – jött ki a mama is mosolyogva a tornácra. – Tudod, kislányom, mi a szivárvány?
– Persze, hogy tudom – válaszolt azonnal Eilian. Angyalok festenek színes szalagokat az égre!
– Igen.- simogatta meg a mama a kislány buksiját – a szivárvány Isten vigasztalása és nyugtatgatása az embernek, amikor azok megijednek a vihar miatt.
Eilian arra gondolt, hogy bár ő nem ijedt meg, de Malu igen és igazán kedves a Jóistentől, hogy meg szeretné nyugtatni.
– Mama, elmehetek a patakhoz? – kérdezte Eilian és válaszra sem várva rohant ki a kiskapun.
– Eli, csillagom, vigyázz! kiáltott utána a mama – minden csupa sár.
Eilian azonban már nem is hallotta, futott a kert végébe a patakhoz, nyomában Maluval. Egész délelőtt játszottak lenn, a szivárvány közben eltűnt. Eilian kíváncsi volt, vajon az angyalok otthagyták-e a festé keiket a vízmosásnál, amivel az égre pingáltak, ezért, bár tudta, hogy veszélyes, lesétáltak a vízmosáshoz. Keresgéltek, de sehol semmit nem találtak, Eilian egyre mélyebbre merészkedett és Malu utána. A barlang fölött voltak éppen, amikor a galagonyabokor alól kiugrott egy nyúl. Malu azonnal ugrott utána. A sáros földre érve nem tudott megállni és a kiskutya megállíthatatlanul zuhant a barlang mellett lefelé. Eilian felsikoltott és rohant volna utána, de alatta is megindult a föld, az utolsó pillanatban kapott el egy ágat. Óvatosan visszamászott és lenézett. Malu a vízmosás alján feküdt, mozdulatlanul. Eilian zokogva futott haza a mamához, aki meghallgatva a kislányt, azonnal szólt a szomszédoknak, akik rohantak megmenteni Malut. Egy nagy kötél segítségével fel tudták hozni a kiskutyát. Mozdulni sem tudott, nyüszített és vinnyogott. Hazavitték és mire esteledni kezdett megjött az orvos és megvizsgálta.
– Pihennie kell – mondta, miután bekötözte és bekenegette sebeit. – Bízzunk a Jóistenben!
Eilian Malu mellett ült ettől a pillanattól kezdve és nem mozdult mellőle sem éjjel, sem nappal, hiába könyörgött neki a mama. Alig evett, alig aludt. Csak Malut simogatta és imádkozott. De Malu állapota nem javult. Harmadik nap Eilian úgy gondolta, hogy az lehet a baj, hogy nem hallja őt eléggé jól a Jóisten. Olyan nagy a zaj a világban, ki tudhatja. Azon gondolkodott, hogyan mehetne ő fel az égbe, az Istenhez, hogy beszélhessen vele. Töprengett, aztán eszébe jutott a szivárvány. Az egész biztosan az égbe vezetné őt. Igen ám, csak hogy most nem volt sem vihar, sem szivárvány. Eilian bánatosan sóhajtott, de azért elindult a vízmosáshoz, hátha mégis ott találja az angyalokat.
A vízmosásnál nem volt senki. A sziklák csak szomorúan néztek a kislányra, a fák bánatosan hajladoztak. S akkor Eilian elhatározta, lesz, ami lesz, ő bizony felmászik az égig. Először a vadrózsabokrokba kapaszkodott bele, aztán a naptól aranyos fényben csillogó sziklákon mászott felfelé tovább. A sziklaperemről citromsárga indák lógtak lefelé, amelyeken fel tudott jutni a sziklacsúcsra. Mászott tovább felfelé egy óriás mammutfenyőn, egészen a csúcsáig. Végül az beleugrott a ragyogó kék égbe és úszott míg egy sötétebb liláskék felhőszigetre fel nem tudott kapaszkodni. Akkor érezte csak, hogy mennyire elfáradt, izzadt, ráragadtak a rózsák szirmai, a szikla pora, az indák levelei, a zöld tűlevelek, belepte az ég kékje. Most megpihent kicsit, a felhő lassan úszott és egyszer csak odaérték a Jóisten elé. Eilian elmondta neki, hogy mi történt a kiskutyájával és az Isten megígérte neki, hogy meggyógyítja Malut.
– Visszaküldelek az esővel – mondta, s a felhő, amely odavitte Eiliant elkezdett olvadni, az összekapaszkodó esőcseppek egyre lejjebb és lejjebb vitték a kislányt.
De miközben utazott lefelé, az esőcseppek feloldották az Eilanra tapadt rózsaszirmok vörösét, a szikla porának narancsát, az indák leveleinek citromsárgáját, a tűlevelek zöldjét, az ég kékjét és a felhő liláját. S mire a faluba értek Eilian úgy ragyogott, mint a szivárvány. A kapu felé közeledve hallotta Malu csaholását és látta, ahogyan a kiskutya boldogan fut felé. Boldogan kapta föl és az örömtől potyogtak a könnyei. A mama és az emberek eleinte csodálkozva nézték Eilian színeit, amelyek a hétköznapokban csak halványan látszódtak, de ha valaki eljött Eilianhoz, hogy segítse őt a Jóistenhez, mert a segítségét kérné valamiben, amely szomorúsággal, fájdalommal töltötte el, akkor Eilian felfényesítette magában a színeket, felnyúlt egészen az égig és az emberek felsétáhattak a szivárványon.
Tóth Mária, pszichológus
Forrás: Szőlőskert Magazin, 2023, 3. lapszám, 8. oldal.