Magyarország leghíresebb, legismertebb történelmi borvidéke Tokaj-Hegyalja. Ezen a területen évszázadokon keresztül a virágzó szőlőtermelés és a borászat volt a gazdasági élet alapja, s ezen keresztül a hegyaljai városfejlődés fő motorja. A tokaj-hegyaljai szőlőtermelés a XVI. század közepétől a XVIII. század végéig élte virágkorát, s ez ekkor a Zempléni (Tokaj)-hegység délnyugati, déli és délkeleti lankáin gazdag és népes mezővárosok sorát hívta életre. A II. József által elrendelt népszámlálás adatai Tokaj-Hegyalja kiemelkedő társadalmigazdasági szerepét igazolják. Viszonylag kis területen a népes mezővárosok öszszefüggő füzérét találjuk: Abaújszántó, Gönc, Tállya (4388 fő), Sátoraljaújhely (4023 fő), Mád (3475 fő), Tárcái (2756 fő), Sáros(Nagy) Patak (2686 fő), Tolcsva (2210 fő), Tokaj (1942 fő), Mezőzombor (1886 fő), Bodrogkeresztúr (1805 fő), Erdőbénye (1783 fő), Olaszliszka (1680 fő) és Szerencs (1571 fő) a korabeli Magyarország** népesebb települései közé tartozott (Süli-Zakar I. 1980). Az ország mai területén 1784/87-ben az átlagos népsűrűség 28,8 fő/km 2 volt, ugyanakkor a hegyaljai települések népsűrűsége az országos átlagérték négy-ötszöröse volt. Ez a nagyon magas népsűrűség igen jelentős kézműipari és kereskedelmi tevékenységről árulkodik. A tokaj-hegyaljai városok többségének fő gazdasági tevékenysége azonban mindvégig a mezőgazdaság maradt. A legnagyobb szőlőterülettel rendelkező települések soha nem léptek elő királyi várossá (civitas), mindvégig mezővárosok (oppidum) maradtak. A történelmi értelemben vett mezőváros a feudalizmus kori Magyarországon közigazgatási egység volt (Bácskai V. 1971). Olyan település, amely jogilag a szabad királyi város (civitas) és a jobbágyfalu (villa) között állt. Létrejöttük, nagy szerepük és jelentőségük — több kutató szerint (Bácskai V. 1971, Boros F. 1957, Dallos F.—Szabady E. 1966, Eperjessy K. 1971, Major J. 1969) összefüggött a magyar városfejlődés elmaradottságával. A civitasok — kis számuk és kedvezőtlen földrajzi elosztásuk következtében — országosan nem tudták tökéletesen betölteni a gazdasági, kulturális, igazgatási és irányító feladatokat, hiszen jelentős régiók irányító központok nélkül maradtak. E szerepkörök ellátására — viszonylag egyenletes területi elosztásban — a XV. század végére kb. 800 mezőváros kapta meg kiváltságait (Eperjessy K. 1971).
A mezővárosok korábbi civitások lesüllyedésével, főleg azonban jobbágyfalvak felemelkedéséveljöttek létre. A XVI. század elejére 80%-uk földesúri, 11%-uk pedig egyházi tulajdonban volt. Lakói tulajdonképpen jobbágyok voltak, de életlehetőségeik, s főleg városi jellegű kiváltságaik révén különböztek a falvak lakóitól. A mezővárosokban élők inkább „parasztpolgárok”-nak nevezhetők, akik földesuraiktól megváltották a bíráskodási jogot, másrészt a földesúri szolgáltatásokat, állami, egyházi adókat közösen, egy összegben fizették. A leggazdagabb közösségek vásártartási jogot szerezve kereskedelmi központokká léptek elő. Jogilag soha nem voltak egységesek ezek a mezővárosok, bár az ország fejlettebb területein a mezővárosok a borkereskedelemmel kapcsolódtak be a nemzetközi árucsereterületünkön 1719-ben közös hegyaljai statutum született, mely egyesítette az itteni mezővárosok szokásjogát.
A mezővárosok parasztpolgársága már a XIV—XV. század óta jelentős árutermelő mezőgazdasági tevékenységet folytatott. A magyarországi mezővárosok esetében különösen jelentős volt a szőlő- és bortermelés, illetve az állattenyésztés, amely fejlett bor- és állatkereskedelemmel párosult. Az alföldi mezővárosok főleg a szarvasmarha, a dunántúli és az Északi-középhegység D-i lábánál fekvő mezővárosok a borskereskedelemmel kapcsolódtak be a nemzetközi árucsereforgalomba. A török időben sok mezőváros esett áldozatul a török—tatár pusztításoknak. Mégis a XIX. század közepén a mezővárosok fele középkori eredetű volt, ami azt bizonyítja, hogy lakóinak nagyobb élet- és vagyonbiztonságot nyújtottak a háborús XVI—XVII. században, mint a falvak. Egy sor mezőváros még jelentősen növelni is tudta népességét, így egyesek népességszámban, gazdasági jelentőségben, sőt városi szerepkörükben is számos szabad királyi várost megelőztek. A XVIII—XIX. században több egykori mezőváros, így pl. Debrecen, Szeged, Temesvár, Szabadka a szabad királyi városok közé emelkedett. Ugyanakkor a XIX. század közepén a mezővárosok több mint 3/4-e (Major J. 1969) csupán kiváltságai révén emelkedett ki a falvak sorából, de városi szerepkört alig töltött be. Ekkor köb. 200 mezőváros látott el városi funkciókat, s ezekből később a magyar városhálózaton belül a közép- és kisvárosok sora formálódott. A szabad királyi városok és a mezővárosok jogi elhatárolását a polgári törvényhozás szüntette meg az 1870-es években. Ekkor a lélekszámot és a városi funkciók jelentőségét tették a városok rangsorolásának alapjává. A régi mezővárosok nagy része természetesen faluvá süllyedt.
Tokaj-Hegyalján már a magyar honfoglalás előtt is folyt szőlőművelés (Borovszky S. 1896, Csíkvári A. 1940.), melynek jelentősége a XIII. században elsősorban a mai Belgium területéről származó, s franciául beszélő vallon szőlőművelők betelepítésével (Olaszliszka, Bodrogolaszi, Sárospatak) jelentősen emelkedett. Ennek ellenére a középkori Magyarországon ez az északi fekvésű szőlővidék nem számított a legjobb bort adó területek közé. Tokaj-Hegyalja fontossága a déli (elsősorban a szerémségi) borvidékek török általi elfoglalása után nőtt meg igazán. A XIV. század első felében (Szapolya) János király udvarát többnyire Tokajban tartotta, s kincstárának egyre jelentősebb bázisa lett a hegyaljai borkereskedelem (Fejér P. 1970). Az 1561. évi szőlőművelési szabályozás már egységes területként tekinti Tokaj-Hegyalját, s az egész terület szőlőművelését azonos szempontok alapján szabályozta. A XVI. század második felében Tokaj-Negyalja már az ország legjelentősebb borvidékének számít. A szőlőművelés és borkereskedés gazdasági és és kulturális virágzást eredményezett (Orosz I. 1960), melynek következményeként egy sor falu mezővárossá lépett elő (1. ábra). Korábban a tájhatáron fekvő térségben négy település élvezett városi kiváltságot (Tokaj, Sárospatak, Sátoraljaújhely és Szerencs). Hosszabb-rövidebb ideig még a civitások közé is felemelkedtek, de huzamosabb ideig nem tudták tartani ezt a rangjukat. Várossá válásukban a kereskedelem, a védelmi és az igazgatási szerepkör játszotta a fő hangsúlyt. A XVI. századtól megfigyelhetjük, hogy a nagy szőlőterülettel rendelkező mezővárosok népességszámban, s gazdasági jelentőségben is megelőzték a nagyobb városi múlttal rendelkező szomszédaikat. (1784/87-ben Abaújszántó mellett Tállya a legnépesebb hegyaljai város, s csak utánuk következik Sátoraljaújhely.) A XVII—XVIII. században Közép-Európában a tokaj-hegyaljai bor volt az egyik legfontosabb nemzetközi árucikk. Fő felvevőpiaca Lengyelország, Oroszország és a Balti-tenger mentén fekvő országok voltak. A hegyaljai bor közvetítő kereskedelme növelte jelentős várossá Göncöt. Tároló és borforgalmazó tevékenysége mellett jelentős járulékos ipar is kialakult itt (elsősorban a hordókészítés). A hegyaljai mezővárosokban a nagy és biztos jövedelmet adó szőlőtermelés monokultúrát eredményezett, s a fejlett árutermelés az ország gazdaságilag legjelentősebb területévé avatta e viharos századokban a térséget.
A három részre szakadt Magyarországon belül Hegyalja stratégiai és forgalmi jelentősége is megnőtt, hiszen a török által megszállt hódoltsági területeket megkerülve Erdély és a Királyi Magyarország között a kapcsolatot csak Tokaj- Hegyalján keresztül lehetett fenntartani. A legnagyobb hegyaljai birtokosok a bor adta gazdagság bázisán sikerrel pályáztak az erdélyi fejedelmi trónra, s később a hegyaljai borgazdaság képezte a kuruc szabadságmozgalmak anyagi alapját is. A gyakori háborúskodás, a rablások és öldöklések a XVII. században még nem okoztak jóvátehetetlen törést Hegyalja fejlődésében, hiszen a mezővárosi szabadság és anyagi jólét nagy vonzerőt gyakorolt a környező területek lakosságára, akik betelepülésükkel gyorsan pótolták a háborús veszteségeket. Tokaj-Hegyalja gazdasági hanyatlása a XVIII. században indult meg. A Rákóczi szabadságharc után az osztrák gazdaságpolitika vámokkal és a magyar gazdaságot sújtó rendelkezésekkel akadályozta a borkereskedelmet. A legnagyobb csapást a fő felvevőpiac, azaz Lengyelország elszegényesedése és felosztása jelentette. A XVIII. század végén, a XIX. század elején a hegyaljai mezővárosok népességfejlődése megtorpant (2. ábra). A legtöbb mezőváros népességszám-maximuma éppen erre az időpontra esik. Ezt követően az egykori mezővárosok népességszáma — kedvező esetben is — csak stagnált.
A múlt század közepén földrajzi-statisztikai leírások (Fényes E. 1851), már egy sokágú, lényegében önellátó mezőgazdasággal rendelkező településsorként ismertetik Tokaj-Hegyalját. Az akkor még mezővárosi jogállású települések jellemzésénél a szántóföldi kultúrák, az erdők, s a tenyésztett állatok említése, dicsérése után szólnak csak a szőlőkről. A szőlőterület a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben rohamosan csökkent. A szőlőtermesztési kedv csökkenéséről tanúskodik a szőlőbirtokosok számának nagymérvű visszaesése is (Keleti K. 1876). Az újratelepítések elmaradása miatt növekedett a parlag aránya, s ahol lehetett a gazdák a szőlő helyett egyéb földhasznosítási formára tértek át (Süli-Zakar I. 1978). „Tokaj- Hegyalja sok parlagszőlőjének felszámolásában a hegyaljai bortermelő társulat erélyes és áldásos működést fejt ki, hogy Hegyalját a hanyatlásban megakadályozza és szebb jövőbe vezesse. Mert a parlagok, a romokba süllyedt épületekkel szomorúan emlékeztetnek: Hegyaljának a múltja nagyobb, mint szerény jelene” — írja egy korabeli elemzés (Entz F.—Málnay I.—Tóth J. 1869),, mely a visszaesés forrását elsősorban az aszúbor értékesítési nehézségeiben látja, „amit a bor divatja a világkereskedés tetejéről mindinkább leszorít”.
A borvidék megmentésének szükségességét csaknem két évtizeddel a filoxéravész előtt sürgette a fenti tanulmány! A filoxéra és a peronoszpóra pusztítása előtt a hegyaljai mezővárosok területének 7—10%-át foglalta el a szőlő, természetesen gazdasági súlya és jelentősége ennél még akkor is nagyobb volt (Szabó D. 1855). Tokaj-Hegyalján a gazdasági hanyatlást a filoxéravész tetőzte be a nyolcvanas évek végén. 1885-ben bukkant fel a gyökértetű a területen, s négy év elegendő volt ahhoz, hogy teljesen tönkretegye legjelentősebb borvidékünket (Rubinek Gy. 1896). A tönkrement szőlősgazdák közül sokan kivándoroltak, sokan az alföldi homokterületeken próbálták hasznosítani tudásukat, mások a szántóföldi növénytermesztést, s az állattenyésztést fokozták. A szőlőültetvények pusztulása után — a jogi kiváltságaiktól is megfosztott — mezővárosokból elköltöztek a polgárosult rétegek, hiszen megszűnt itt a borkereskedelem, s a szőlő- és borgazdálkodáshoz kapcsolódó járulékos ipar is elsorvadt, s a mezővárosok többségében nem települt más ipar, mely képes lett volna dinamizálni a gazdasági életet, így ezek a mezővárosok a többi parasztfalu szintjére süllyedtek, bár néhol a falukép (műemlék jellegű lakó- és középületek), a magasabb kulturális szint (és kulturális igény), valamint a mindennapi beszédben a „város” használata még a régi rangra emlékeztetett. A demográfiai adatok azt bizonyítják (2. ábra), hogy a XIX. századi visszaesés néhány hegyaljai mezővárost elkerült.
A borkereskedelem sorvadása, majd a filoxéra járvány a differenciáltabb gazdasági szerkezettel rendelkező települések életében (Abaújszántó, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Szerencs, Tokaj) kisebb megrázkódtatást jelentett. A fenti öt város a kora középkorig visszavezethető városi múlttal rendelkezik, s a polgári városfejlődés — nyilvánvalóan nem véletlenül — ezek városi helyzetét erősítette meg, míg a többi mezőváros városi létét feleslegessé tette. Az öt település hagyományosan a hegyaljai borkereskedelem központjának számított az elmúlt századokban is (Hajdú Z. 1977). Közös vonásuk ugyanakkor az, hogy nem tartoztak a nagy szőlőterülettel rendelkező hegyaljai települések közé, de a szőlőtermelés szervezésében és irányításában, valamint más mezőgazdasági termékek felvásárlásában, forgalmazásában, raktározásában és feldolgozásában is mindig meghatározó szerepük volt. A múlt századi vasútépítés következtében elsorvadt a mezővárosokban egykor oly jelentős vásári kereskedelem, ugyanakkor a vasút a kereskedelmet a vasútforgalmi centrumokba — Hegyalján az említett öt településbe — koncentrálta. A kibontakozó tőkés ipar — ha szerény mértékben is — e települések gazdasági bázisát szélesítette. Mégis Tokaj- Hegyalja elmaradását bizonyítja az, hogy a polgári közigazgatás bevezetésekor egyetlen hegyaljai mezőváros — a megyeszékhely Sátoraljaújhely — városi jogállását ismerték csak el. A jelentős kereskedelmi és forgalmi (vasút, közút, víziót) központnak számító Tokaj, az országos hírű és jelentőségű felsőoktatási intézménnyel rendelkező Sárospatak, az iparosodott Szerencs csak a legutóbbi években kapta vissza városi címét.
Tokaj-Hegyalja az elmúlt száz évben már nem tartozott Magyarország fejlett területei közé, népességszáma ez alatt az időszak alatt csökkent, vagy stagnált (3. ábra). Települései közül az első világháborúig a jelentős igazgatási funkciókkal rendelkező Sátoraljaújhely fejlődött csak dinamikusan. Megyeszékhelyként magához vonzotta az igazgatási funkciókon túl (és révén) a gazdasági és kereskedelmi irányító funkciókat is. 1900-ban Zemplén megye pénz, termény- és áruforgalmának 70%-a itt bonyolódott le (Hajdú Z. 1977). Igazi nagyipar nem jött létre Sátoraljaújhelyen, bár néhány országos jelentőségű üzem azért meg-telepedett a városban (dohánygyár, MÁV járműjavító és vagongyár). Pezsgő pénz- és áruforgalmi élete, fejlett infrastruktúra hálózata (korszerű út- és csatornahálózat, a korán bevezetett villanyvilágítás) mégis előkelő helyet biztosított számára a vidéki városok rangsorában. A térségben gyorsan növelte népességszámát még Sárospatak és Szerencs. A sárospataki népességnövekedés azonban teljes egészében a város birtokát képező hatalmas bodrogközi területre esett, melyet éppen a múlt század második felében tettek a lecsapolási munkálatokkal termővé. Rövid idő alatt több major és sokszáz szórványtanya keletkezett az egykori mocsárvilág helyén. (A kitelepülők jelentős hányada a filoxéravész következtében tönkrement egykori hegyaljai szőlősgazda volt). A nagyhírű főiskola, a közigazgatási és a kiskereskedelmi funkciók mégis a „nagyközséggé” degradált Sárospatak városi szerepkörét bizonyítják. Vezetőinek azonban a közeli és dinamikusan fejlődő Sátoraljaújhely árnyékában a szintentartás is nehezen megvalósítható településfejlesztési feladatnak látszott.
Hegyalja déli részén Abaújszántó és Tokaj nagyközségi jogállásuk ellenére megőrizték járási székhely és kiskereskedelmi szerepkörüket, de a vasút és a gyári nagyipar által is dinamizált Szerencs településhálózati jelentősége — a fenti „városok” rovására is — fokozódott (Beluszky P. 1967, 1973). A polgári közigazgatás megszervezése után Tokaj-Hegyalja „városhálózatát” az előbbiekben jellemzett települések alkották. Sátoraljaújhely városi szerepkörét és szolgáltatásait a nagyközségi jogú Sárospatak, Szerencs, Abaújszántó és Tokaj városi szolgáltatásai egészítették ki. Ipari (jórészt javító- és kézműipari) tevékenységük mellett igen jelentős tercier funkciókat láttak el, s rurális környezetükben (I. táblázat) — földrajzi értelemben — városokként funkcionáltak. A kilencvenes évektől meginduló szőlőrekonstrukció irányító-szervező feladatait az öt „város”, jórészt pedig Sátoraljaújhely ragadta magához. Az egykori mezővárosokban az új szőlőtelepítések a földhasznosítás intenzívebb formáját hozták, de a századfordulón ez már nem biztosított sehol városi fejlődést. Az első világháború lezárása jelentős politikai-földrajzi változást eredményezett Tokaj-Hegyalja körzetében.
A táj északi része határmenti területté vált, s különösen a határ által kettémetszett Sátoraljaújhely szenvedte meg a trianoni diktátumot. (Legnagyobb ipari üzeme a MÁV járműjavító Csehszlovákiához került, s elvesztette vonzáskörzetének csaknem felét.) A világháborút követően — a felvidéki menekültek révén — felduzzadt a város lakosságszáma (mind a mai napig az 1920-as népszámlálás mutatta itt ki a legnagyobb népességet), de a gazdasági élet visszaesésével párhuzamosan a második világháborúig állandó és gyors ütemű volt az elvándorlás. A két világháború között Magyarország gazdasága stagnált, különösen agrárterületeit sújtotta a teljes korszakon át a recesszió, illetve a válság. Tokaj- Hegyalján a rekonstrukció eredményeként ismét a szőlőművelés és borgazdálkodás lett a legfontosabb gazdasági ágazat. A Monarchia megszűnése, s főleg pedig a határváltozás miatt a tokaji bor belföldi piaca beszűkült, de exportlehetőségei sem alakultak kedvezően. A települések népességszáma stagnált, majd a háborús veszteségek, különösen pedig a fasiszta deportálások miatt jelentősen csökkent a lakosság. Tokaj-Hegyalja településeiben — különösen a városokban, s a mezővárosokban — évszázadok óta jelentős számban éltek izraelita vallásúak, akiknek meghatározó szerepük volt a borvidék gazdasági életében. 1944- ben Hegyalja zsidó lakóit is elhurcolták, s azok közül, akik túlélték a deportálás szörnyűségeit, csak kevesen tértek vissza szülőföldjükre. A második világháború, s különösen 1949 után Magyarországon nagyarányú, s extenzív iparfejlesztés bontakozott ki.
Tokaj-Hegyalját elkerülte ez a szocialista iparosítás, sőt a térség e folyamatnak egyenesen a hátrányát érezte (Barta Gy.—Beluszky P.—Berényi I. 1975). Az agrártérségeket sújtó jövedelemelvonás az agrárgazdaság és a falusi infrastruktúra fejlesztését akadályozta (Enyedi Gy. 1981). Az 1950-es közigazgatási reform megszüntette Zemplén vármegyét, ezzel Sátoraljaújhely elvesztette megyeszékhelyi központi funcióit (Csizmadia A. 1976), jelentőségét tekintve a kisvárosok közé csúszott le. A járások számának csökkentése után viszont csak Sátoraljaújhely és Szerencs maradt járási székhely. Oktatási, s kiskereskedelmi szerepkörükben is stagnálásra kényszerített Sárospatak, Tokaj és Abaújszántó számára az ötvenes-hatvanas évek városi mivoltuk mélypontját jelentik. Különösen Abaújszántó esetében voltak sértőek az adminisztratív beavatkozások (Vitányi I. 1976). (Szerencs és az abaúji területek új városi központjává kiépítendő Encs között fekvő, egykor igen jelentős kiskereskedelmi funkciókkal rendelkező település városi szerepkörének elsorvasztása eléggé közismert.) A hetvenes évektől hazánk településfejlesztésében megfigyelhető az a törekvés, hogy urbanizációnk hiányosságait (Enyedi Gy. 1934.) elsősorban a közepes- és kisvárosok fejlesztésével kiküszöböljük. Ennek részeként az elmúlt másfél évtizedben a földrajzi értelemben városoknak tekinthető települések nagyarányú várossá nyilvánítását figyelhettük meg, így Tokaj-Hegyalján jogi értelemben is újra város lett Sárospatak (1968), Szerencs (1934) és Tokaj (1986). A várossá nyilvánítás gazdasági, igazgatási, kiskereskedelmi, oktatási és idegenforgalmi központi funkciókat és szerepüket ismerte el. A négy város komplex vonzáskörzete „lefedi” Tokaj-Hegyalját és a környező területeket (Hajdú Z. 1977), tehát arra nem lehet számítani, hogy a többi — egykori mezővárosi múlttal rendelkező — település a jövőben várossá fejlődik. Abaújszántó, s mellette még néhány hegyaljai település (elsősorban Tolcsva, Olaszliszka, Bodrogkeresztúr, Tárcai és Mád) falusi kulcstelepüléssé fejlesztése azonban szükségszerű (Sajtó- Zakar X. 1979, 1982).
Sátoraljaújhely, Sárospatak, Szerencs és Tokaj a többszöri megtorpanás ellenére napjainkra Tokaj-Hegyalján megszilárdították városi helyzetüket, de még mindig keresik helyüket Magyarország településhálózatában a többi magyar „kisvárossal” egyetemben.
Forrás: Borsodi Szemle, 1987 (32. évfolyam 3. szám)