DÖNTÉSEK TOKAJ-MÓDRA

Tokaj 1945 utáni „karrierje” egyedinek tekinthető és nem értelmezhető még a korszak terület-, ill. településfejlesztése általános problémáinak ismeretében sem. Tokaj utóbbi négy évtizedbeli történelmében és mai hétköznapjaiban az irracionalitás olyan gyöngyszemeire bukkanhatunk, hogy nem hökkenünk már meg azon, hogy a város sorsán változtatni vágyó tokajiak gondolkodását mélyen átjárta a csodavárás. Tokajban alig találni olyan embert, aki egyébként nagyon is életrevaló városfejlesztő elképzelései megvalósulásának lehetőségeit és eszközeit megpróbálta volna szakszerűen, reálisan felmérni és felépíteni. A várt „csoda” szinte mindig valamiféle nagyság, aki a városban elfogyasztott jókért – a tokajiak hite szerint – majd jócselekedetekkel fizet. Ebből a hitéből nehezen akar felocsúdni a város, s nem nagyon akarja felfogni, hogy a Himnuszban is megénekelt városát a sorsára hagyták.

Az alábbiakban dokumentumokra, interjúkra, kézzelfogható, személyesen tapasztalt tényekre, baráti beszélgetésekre támaszkodva megpróbáltam megragadni azokat a pontokat, amelyeken látványosan és máig tartóan „elúszott” Tokaj fejlődése. A következő kérdésekre keresem a választ:

1. Milyen meggondolásból szüntették meg 1952-ben a tokaji járást?
2. Honnan ered az a mindmáig pusztítóan ható vélemény, hogy Tokajban nem kell ipart fejleszteni? (holott van bőségesen ipari víz, jók a közlekedési adottságok, az ipari városok közelsége a kooperáció lehetőségét adja, van a térségben rendelkezésre álló munkaerő stb.)
3. Milyen érvek szóltak amellett, hogy a Tokaj-Hegyaljai Állami Gazdaság központja és pincészete Sátoraljaújhelyen legyen, palackozója Tolcsván, lepárló üzeme Bodrogolasziban? (Tokajban a gazdaságnak mindössze egy pincéje van, amely egészen 1987 nyaráig a gazdaság saját reprezentációs céljaira fenntartott pincéje volt, holott mint az egyik legértékesebb tokaji pince a helyi idegenforgalomnak nagy hasznot hozhatott volna, ha a város rendelkezhetett volna vele.)
4. A Kopasz-hegy csúcsára felvezető utat miért Tarcalból építették meg? (Tokajból ma sem közelíthető meg az a hegy, amelynek lábánál fekszik a város. Pedig egy panoráma út megépítése nemcsak idegenforgalmi, hanem gazdasági haszonnal is járna, hiszen a gépjárművekkel megközelíthetővé válnának olyan értékes fekvésű hajdani szőlők, amelyek ma megközelítésük nehézségei miatt parlagok.
5. Miért és hogyan szűnt meg a tokaji szőlés-szakszövetkezet és miért nem jött létre mindmáig helyi társulás a szőlő- és borkultúra fenntartására Tokajban?
6. Egy idegenforgalmi vonzerejű városban miért döntöttek a városközpont két legnagyobb és legértékesebb műemléképületének funkciójáról úgy, hogy az egyikben szociális otthont, a másikban egészségügyi gyermekotthont alakítanak ki?

7.Mi indokolja, hogy Tokaj azoknak a csekély számú magyar városoknak egyike, amelynek – bár jelentős vonzáskörzete van elsősorban kereskedelmi, művelődési és szolgáltató funkciók terén – nincs közigazgatási vonzáskörzete?

A válaszkeresésben az 1974-től funkcióban lévő négy tanácselnök interjújának elemzésére, az elérhető csekély számú dokumentum átnézésére és a másfél év alatt lavinaszerűen rámzúduló, alig-alig kezelhető benyomásözönre támaszkodok.

1. Tények, adatok

Zemplén vármegye egyik legkorábban várossá lett települése ugyanezt a rangját az 1848-as szabadságharc után elvesztette, de még hosszú ideig, 1952-ig látott el járásszékhely funkciót. Tokaj vára és a település a történelem során sok vihart látott királyok, fejedelmek laktak falai között, politikai és fegyveres harcok központja, szabadságharcok fészke volt, miközben többször elpusztult és újra felépítették.

Városi kiváltságainak nagy részét – vásártartás, italmérés, vámszedés joga, pallosjog – az egymást követő uralkodók rendre megerősítették. 1610-ben született törvénykönyve kortörténeti szempontból is értékes dokumentum. A XVI-XVII. században a polgárosodás és a városfejlődés szinte elképzelhetetlen mértékben indul itt meg. Tokaj mindinkább közlekedési, kereskedelmi centrummá válik, hadászati jelentősége fokozódik, s bora révén ez időtől emelkedik igazán világhírneve. Szőlőtermesztése és borkereskedelme bizonyos függetlenséget, szabadabb lehetőséget biztosít a város lakóinak. Kereskedelmi forgalma az 1500-as évektől kezdve az 1800-as évek végéig valamennyi utazó elismerését kivívja. 1873-ban Karl Braun német országgyűlési képviselő Tokaj forgalmát Lipcséével hasonlítja össze. A XVIII. században letelepedett görög kereskedők és az orosz borvásárló bizottság működése további fellendülést hozott a kereskedelem révén a város fejlődésében. Városi voltának nyomait mindmáig jelzi a városszerkezet, a megőrzött városkép és lakóinak városias mentalitása. Az 1800-as évek végén és az évszázad elején iparosodni kezdett, többféle gyára létesült, amelyek azonban a két világháború közötti gazdasági válságot nem tudták átvészelni. Megnőtt a munkanélküliség. A szántóföldek és a szőlők többsége nagybirtokosok kezén volt. Ilyen kondíciókkal vette kezdetét az új társadalmi rend Tokajban, 1944 novemberében.

A város népessége az 1500-as évektől kezdődően jelentős létszámú volt. Az 1869. évi legkorábbi népszámláláskor 5012 főt írtak össze, ami lényegében azóta sem változott. Népességszáma 1945 után ingadozott, majd alakulásában a természetes fogyás kezdett meghatározóvá válni. Utóbb vándorlási mérlege is negatívvá vált, így 1985 végén lakossága 5375 fő, ami az 1980. évi népesség 95,7%-a. A fogyás mértéke a megyében kiugró. A népesség életkori összetétele a megyei változások irányához képest két jellegzetességet mutat.

Tokajban a 40-59 évesek aránya lényegesen kisebb, a 60 éven felülieké viszont magasabb mind a községek, mind a városok átlagánál. Mindez a fiatalok korábbi nagymértékű elvándorlását jelzi, ami azóta is folytatódik. A település elöregedő, az 1000 lakosra jutó meghaltak száma 1985-ben majdnem kétszerese az 5000-9999 fő közötti népességű kiemelt települések országos átlagának. Országos összevetésben is példátlan mértékű 1985-ben a természetes fogyás (1000 lakosra – 16,5) és a városi vándorlási veszteség (1000 lakosra – 18,6), s különösképpen példátlan a kettő ilyen mértékű együttessége.

 Mindezek egyenes következménye, hogy a népesség iskolázottsága és gazdasági aktivitása is alacsonyabb mind a megyei, mind az országos átlagnál. A foglalkoztatás szerkezete is lényegesen eltér a megyére általánosan jellemzőtől. 1985-ben az itt lakó aktív keresők 1/4-e él az iparból és építőiparból, egyaránt 10-12%-a a mezőgazdasági és erdőgazdaságból, a közlekedésből és a kereskedelemből, s több mint 40%-a az egyéb ágazatokból. Az ipari keresők aránya az évszázad során szinte alig változott, jóllehet a megyében a duplájára emelkedett. A mezőgazdaságból élők hányada régebben is alacsonyabb, a közlekedésben, a kereskedelemben és az egyéb területeken dolgozóké viszont magasabb volt a megyei átlagnál. A szocialista iparban foglalkoztatottak 1000 lakosra jutó száma 1985-ben 53 fő, ami egyrészt önmagában is elképesztően kevés – az országos átlag 154 fő, s még a megye városi jogú nagyközségeinek átlaga is 121 fő – másrészt zuhanó tendenciát mutat, hiszen az 1980. évi foglalkoztatottaknak mindössze 78,5%-a. A helyben foglalkoztatottak több mint fele nő.

Tokaj közigazgatási területének 78%-a termőterület, amelyben a szőlő aránya jelentősen fogyott, ma már majdnem fele az egy évszázaddal korábbinak. Önálló mezőgazdasági üzem egy van, a Halászati Szövetkezet. Kereskedelmi hálózata – melynek gazdája jórészt a helyi ÁFÉSZ – azonban jobb, mint a megye városaié.

 Idegenforgalmi szempontból adottságai kedvezőek. Fekvése festői, folyói a vízi sportoláshoz, hegyei a túrázáshoz nyújtanak jó lehetőségeket. Természeti értékei Európa-szerte páratlanok, klímája kitűnő, a vidék vadban-halban gazdag. Átmenő idegenforgalma kiugróan nagy, zömében külföldi vendégekkel, akiket azonban infrastruktúrájának középkori színvonala miatt a város nem tud megtartani több napra.

 A lakásépítés Tokajban lassúbb ütemű volt a felszabadulás után, mint a megyében átlagosan. Az 1980. január 1-jéig lakásállománynak 43%-a, a megyében 64%-a épült 1944 óta. A város 1604-es lerombolása idejéről fennmaradt, hogy ekkor már 28, emeletes háza volt. 1980-ban mindössze 18, 1986-ban 27 lakás épül a városban, ami az 1985-ben épített lakások 84,4%-a. Ilyen elenyésző ütemű lakásépítő tevékenységet csak Emőd nagyközség tud felmutatni a megyében 32 lakással. A közüzemi csatornahálózatba bekapcsolt lakások aránya a felét sem éri el a hasonló népességű városok átlagának.

A II. világháború előtt az egészségügyi ellátást 6 orvos, 5 bába, 2 gyógyszertár, mentőállomás, iskolaegészségügyi szolgálat, mozgó tüdőbeteggondozó intézet, tüdőbeteg-otthon és napközi szolgálta. 1986-ban 2 körzeti orvos látta el a fejenként naponta nekik jutó átlag 69 beteget. A legközelebbi mentőállomás Szerencsen van (18 km), kórházi ellátás szempontjából Tokaj Miskolchoz tartozik (56 km). Nincs helyben szakrendelés, s nincs gyermekorvosi körzet sem. A városnak egy gyógyszertára van. Az idegenforgalmi szerepkörű városban a rendre 3 rendőr ügyel.

Tokaj 1986. január 1-jén várossá nyilváníttatott, megalapozottan állíthatjuk, hogy Patyomkin várossá. Városi nívót ugyanis csak kereskedelmében és középfokú oktatási intézményeiben tud felmutatni. A hátrányok ledolgozására sem az ünnepi aktust megelőzően, sem azóta nem történtek számottevő erőfeszítések. Tokaj szerepe a megyei és országos vezetés szemében mit sem változott. A városi cím a világhírnek szólt.

Néhány adat a várossá avatást előkészítő „erőfeszítésekről”. Igazgatási jellegű, egészségügyi, oktatási és kommunális egységgel, intézménnyel a város nem gyarapodott. Mindössze egy múzeum nyílt 1985-ben és egy SKÁLA Áruház 1984-ben. Tokaji székhelyű ipari szövetkezet 1981 és 1985 között működött.

Távfűtés, melegvízellátás, gázellátás nincs. A város a távhívó hálózatba nincs bekapcsolva. Közfürdő nincs. Az 1986-os megyei statisztikai évkönyv sem tükröz sorsfordulót, változatlanul a lepusztulás a meghatározó tendencia Tokajban. Az adatok értelmezéséhez összehasonlítási alapul azok a szomszédos városok szolgálhatnának, amelyek vagy lélekszám tekintetében, vagy a várossá nyilvánítás időpontját nézve közel esnek Tokajhoz, azaz: Edelény (1986), Encs (1984) és Szerencs (1984).(Táblázatot lásd a köv. oldalon.)

Az adatok értelmezésénél mindvégig szem előtt kell tartanunk azt a tényt is, hogy az alacsony értékek és a minden területet kikezdő romló tendenciák egy kiemelt idegenforgalmi város „fejlődésének” jelzői. Az 1934-es Helységnévtárban Tokaj úgy szerepel, mint az ország 51 országos jelentőségű üdülőterülettel rendelkező településének egyike, s az idegenforgalmi vonzerő azóta is kétségbevonhatatlan. A lehetőségek realizálását érzékeltessék itt most újra az 1986-os számok, ezúttal Sárospatakkal, Sátoraljaújhellyel és Mezőkövesddel bővítve az összehasonlított városok körét.

Tokajban a várossá nyilvánítást követően megnövekedett a tanácsi osztályok száma és az apparátus-létszám. A városi státus ezen az egyetlen területen vont maga után növekedést. Illetve egy korábbi kezdeményezés mégiscsak jelzi, hogy a megyének szándékában állt várossá fejleszteni Tokajt, s ehhez szakszerűen hozzá is kezdett. Az elhatározásnál azonban erősebb volt a megye szerepköréből fakadó fejlesztési kényszer és a szubjektivitástól vezérelt fejlesztgetés, s ebből Tokaj megint csak kimaradt. A megyei tanács megbízta az MTA Földrajztudományi Kutató Intézet Területfejlesztési Osztályát Tokaj településfejlesztési koncepciójának kidolgozásával. A koncepció 1977-ben elkészült, értékeire, jól megragadott csomópontjaira világít rá az a tény, hogy amikor 1987-ben a tokaji népfrontbizottság területfejlesztési ideiglenes albizottsága nekigyürkőzött, hogy fejlesztési koncepciót dolgozzon ki, szinte változatlanul ezt az 1977-es koncepciót tette le. Ami persze annak értékein túl azt is világosan mutatja, hogy az eltelt 10 év a városfejlődésben semmi újat nem hozott Tokaj városában.

Ez az 1977-es tervtanulmány leszögezi:

1. Tokaj részleges középfokú központtá fejlesztendő; közigazgatási funkcióit erősíteni kell várossá fejlesztésével és a vonzásterületéhez tartozó községek közigazgatási hozzárendelésével.
2. A munkaerő-bővítést szolgálhatja a Tokajból elingázók egy részének helyi foglalkoztatása, a vonzásterületről a beingázás erősítése.
3. Tokaj központi szerepkörének fejlesztése érdekében: – biztosítani kell továbbra is a kereskedelmi és szolgáltató funkciókat; – fejleszteni kell az oktatási és kulturális szerepkört; – meg kell teremteni az egészségügyi szerepkört bizonyos alapszabályok (belgyógyászat, nőgyógyászat, gyermek- és fogászati szakrendelés) megszervezésével, mely a vonzáskörzettel együtt 26-30 ezer lakost láthat el.
4. Szükséges a tokaji ipar sürgős modernizálása, távlatban egy 3-400 főt foglalkoztató középüzem telepítése.
5. Tokaj környező térsége mezőgazdaságának szervező központjává fejlesztendő. Létre kell hozni egy tokaji mezőgazdasági nagyüzemet. A szőlőterület rekonstrukciója szükséges, azért is, mert a „tokaji bor” márkahitelét rontaná, ha éppen Tokajon nem folyna megfelelő színvonalú szőlőtermelés.
6. Határozottan fejlesztendő az idegenforgalom: – bővíteni kell a különböző típusú szálláshelyeket; -útépítéssel fel kell tárni a Tokaj-hegy belsejét; -a kiskereskedelmi hálózat fejlesztésében is figyelembe kell venni az idegenforgalom szükségleteit; – meg kell óvni a településközpont kisvárosi jellegét, a műemlék jellegű épületek idegenforgalmi hasznosításával; – távlatban Tokajt üdülő jellegű településsé kell nyilvánítani.

A fejlesztési javaslatok mindenekelőtt Tokaj részleges középfokú központtá fejlesztését tartják szem előtt és nem terjednek ki a mindenképpen szükséges infrastrukturális fejlesztésre. A megyei tanács Végrehajtó Bizottsága a tervtanulmányt messzemenően alapul véve intézkedési tervet dolgozott ki a végrehajtására, 1978 novemberében. Ebben a feladatsorban a legkésőbbi határidő: 1979. augusztus 30. Tételesen áttekintve a felelősökkel és határidőkkel megerősített feladatokat, azt láthatjuk, hogy csak azok valósultak meg, amelyek további elemző, feltáró munkára vonatkoztak. Szaporodtak tehát a tervek, de az építés, fejlesztés ezúttal is elmaradt.

1. Településfejlesztés alulnézetben, azaz, ahogyan az érintettek látják

Az 1974-től napjainkig szolgált, ill. szolgáló négy tanácselnök interjújából kiolvasható, hogy alapvető társadalomszerveződési elvünk, a redisztribúció hogyan zárja ki azokat az automatizmusokat, amelyek viszonylag hamar jeleznék egy koncepció hibás voltát, s hogy a redisztribúcióhoz nélkülözhetetlen bürokratikus hatalmi koncentráció természetes melléktermékeként hogyan szűnik meg bármiféle ellensúly vagy másik pólus, amely a szakmai kompetenciájával, önigazgató mechanizmusaival, ellenőrzési eszközeivel akárcsak fejtörést is okozhatna az elosztó központnak. Az időszak is figyelemre méltó, hiszen a települési infrastruktúra fejlesztési szisztémájába ebben a periódusban épülnek be olyan elemek, mint pl. a tervalkuk intézménye a megyei és a helyi tanácsok között. Ugyancsak ezekben az években kapták meg a megyei tanácsok azt a jogot, hogy önállóan határozzák meg az egyes települések között a forrásmegoszlást. S mivel a fejlesztési eszközök jó 80%-a fölött a megye rendelkezik és az elosztás normatív szabályozottsága csak látszólagos, nem minden tanulság nélkül való a városi és megyei vezetés kapcsolatrendszerébe bepillantani Tokaj négy tanácselnökének a szemével. Annál is inkább, mert városunk iskolapéldája a hazai infrastrukturális fejlesztési szisztéma csődjének: az a megye, amelyik 1950-1975 között az egy főre jutó infrastrukturális fejlesztési források tekintetében minden évben az első helyet foglalta el a megyék rangsorában, az infrastrukturális fejlettségeket tekintve 1950-ben a 9., 1975- ben a 14., s jelenleg a 17. helyen áll, s az összmegyei leszakadáson belül is a borsodi településfejlesztés kirívó kárvallottja Tokaj.

A négy interjúban elsősorban a következő kérdéskörökben kerestem véleményeket, tényeket, válaszokat:

– Hogyan körvonalazható a helyi társadalom és a helyi hatalom, ezen belül: megjelenik-e felismert – megfogalmazott – képviselt helyi érdek;

– Milyen eszközöket választ a helyi vezetés az elképzelések realizálására; az informális csatornák szerepe ebben;

– Hogyan látja helyét a döntési hierarchiában a település tanácselnöke, a vezetői szerep értelmezése. A „személyesség” dominanciájának esetei a döntési folyamatokban.

 – A tanácselnöki ténykedés értékelése, eredmények.

 – Információk a véleményem szerint kardinálisnak tartott 7 döntésről.

– Az interjúk „üzenete”, ha van ilyen.

Tanácselnök 1974-1976-ig

Tokaj három évtizedes lemaradásának okait keresve a járási székhely funkciójának elvesztését, a megye beruházási struktúráját és a kis történelmi városok 1945 utáni sorsát emeli ki. Hisz abban, hogy ez a hátrány ledolgozható, s hogy első lépésként helyben kell felismerni és megfogalmazni az érdekeket, a fejlesztési irányokat. Törekvésének eredménye Tokaj első hosszú távú településfejlesztési koncepciójának kidolgozása. A koncepció „betáplálása” a döntési mechanizmusba komoly nehézségekkel járt.

Az első akadály a járási tanácsi vezetés volt. „Én ezt részben személyes okokra, részben a járási vezetéssel való rivalizálásra vezetem vissza, a járási vezetők sem nagyon támogatták Tokaj fejlesztési elképzeléseit. A gondok mindjárt ott adódtak, hogy a közvetlen állami felügyelettel is konfrontálódni kellett, mielőtt további lépéseket tehettünk volna. Én amikor 4 és fél hónapos tanácselnök voltam, már megkaptam az akkori járási hivatal elnökétől, hogy ha nem tetszik, akkor le is mondhatok, vagy hogy ne is menjek sehová, mert úgyse támogat senki. A válaszom az volt, hogy nem én akartam tanácselnök lenni, hanem ők vettek rá, hogy az legyek, s hogy én nem viselkedek az elvárásainak megfelelően. Ha én nem mehetek Tokaj fejlesztése érdekében oda, ahova akarok, akkor visszamegyek a szakmát gyakorolni. Végül is a járási hivatal elnöke nem volt hajlandó szabad utat engedni, a járási PB akkori első titkára viszont azt mondta, hogy nyugodtan menjek bárhová, s ebben ő is politikai segítséget nyújtott, így a járási tanácsi vezetést megkerülve végeztem munkámat.”

A koncepciót tárgyaló tanácskozásról szólva elmondta, hogy „…sikerült a megyei tanács akkori elnökhelyettesét lehívni erre a tanácskozásra, a megyei tanács több képviselőjével együtt. A járási tanács elnöke úgy jött akkor ki, hogy a megyei tanács elnökhelyettese kihívatta, mert ő magától nem jött volna. Mert ő nem értett egyet azzal az elképzeléssel.”

Tehát az elnök – látva, hogy a hierarchiában felfelé nincs törvényekkel, rendeletekkel, szabályozókkal kikövezett, fokozatokat betartó hivatalos út – kikereste a hierarchiában a megnyerhető elemeket, s az ezekkel kiépített kapcsolat révén próbálta elképzeléseit realizálni. Úgy tűnik, sikerült megnyernie a járási PB-t a járási hivatallal szemben, a megyei tanácsot a járási hivatallal szemben, s az interjú egy másik részlete szerint az országos főhatóságokat és irányító szerveket a megyei tanács „kezelésére”. Az eredmények számbavételéből kitűnik, hogy ez a két évig folyó lavírozás mit hozott a konyhára, sikerült-e legalább előkészíteni az elhatározott kitörést. A tények ismerete nélkül is tudjuk, hogy az eredményesség csaknem kizárt, hiszen a hierarchia hivatalos rendjén kívül ígéreteknek, elkötelezettségeknek legfeljebb személyes garanciái vannak, s ezért a kegyet gyakorló bármikor megszegheti adott szavát, ha a támogatást kérő fél valahol lépést vet, nem elég készséges a viszontszolgálatokban vagy bármilyen területen csökken a személyes presztízse, esetleg vélt vagy valóságos patrónusát veszti.

Az elnök az eszközrendszer kiépítésében fontos szerepet szánt a tanácsi apparátusnak, a helyi vezetésnek, a jó lakossági kapcsolatoknak és a helyi hangadók megnyerésének. Csakhogy egy kistelepülés vezető, irányító gárdája, amely tényleges vezető, irányító szerepet nem tölthet be, mert „gyermekké tették”, szükségszerűen döntésképtelen. Számára döntések helyett marad a jogszabályokkal való játék és a „ki kit győz le”. És a lakosság? „Kétségtelen tényező, hogy a tokaji lakosság felfogásában, mentalitásában én nagyon sok problémával küszködtem, mindamellett talán kontaktusteremtő képességemnek köszönhetően viszonylag sok emberrel sikerült jó kapcsolatot kialakítani. De én azt tapasztaltam (…), hogy a tokajiak várták ugyan saját településük fejlesztésének a megoldását és ehhez tippeket is adtak, de kevéssé fogták meg a dolognak a nehezebbik végét. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy a történelmi múltra való hivatkozással természetesnek vették, hogy ennek a településnek fejlődnie kellene, ahelyett, hogy összefogott volna a helyi lakosság és a saját erőfeszítéseikkel alapozták volna meg azt, hogy a figyelem is jobban rájuk irányuljon.”

A lakosság mentalitásának leírásában – tapasztalataim szerint – sok igazság van. Csakhogy ez a „csodaváró” mentalitás több ok eredője Tokajban, tehát egy folyamat vége, és nem elindítója.

 Mint ahogy a korábbi – és az azokat máig követő – helyi vezetések sikerképtelensége is az. A szisztéma és a benne szerepet betöltő egyének, testületek viszonya a „zsák és a foltja” klasszikus esetének mondható. Még akkor is, ha az elnöki poszton időnként kvalitásos emberek bukkantak fel. A borkombinát létesítése kapcsán is megfogalmazódik a helyi vezetés kritikája:

„Úgy tapasztaltam, hogy ezeknek a döntéseknek a sorsa szintén a helyi vezetés gyengeségén múlott. Mert a Borkombinát igazgatójának lakást kellett volna adni – a város nem adott, telket kellett volna kialakítani és felajánlani (…) és ebben rendkívül sok huzavona volt, és mindaddig, amíg a tokajiak viaskodtak, a Borkombinát sorsát eldöntötte az idő, azaz más helyek ügyessége. Ez is arra példa, hogy úgy akartak elérni a tokajiak sok mindent, hogy ehhez önmaguk keveset tegyenek.”

A nézőpontot – azt hiszem – itt is meg kell változtatni, s akkor már nem az a kérdés, hogy egy helyi vezetés, hogy engedhet el egy, a település sorsán fordítani képes fejlesztést azért, mert csetlik-botlik, s mert nem akar magára venni semmi többlet terhet, hanem az, hogy hogyan kerülhet vezető posztra és hogyan maradhat ott tartósan olyan vezető garnitúra, amely kényelemből és hozzá nem értésből eredően elengedi a lehetőségeket. Ez a tanácselnök egyébként igyekezett építeni a régi tokajiak, a nagy ötletemberek javaslataira, és ügyes volt abban, hogy megnyerje a város intelligens hangadóit, a Tokaji írótábort, a helyi művészetbarát kört. Vezetői szerepértelmezésének egyik lényeges pontját abban a hatalomféltés hiányára utaló megfogalmazásban látom, hogy „nem kell mindenáron vezetőnek lenni”, a másikat abban, hogy összhangteremtésre törekedett, a lakosság összefogását ösztönözte, a szellemi erőkre alapozott, testületet épített, a harmadikat pedig a kapcsolatépítés bátorságában, melyet nem a hivatali út, hanem az „ügy” vezérelt, s e kapcsolatépítő stílus természetes velejárójának tartotta a konfrontációt és a személyes kockázatvállalást.

 A személyektől függő döntésekről már az eddigiek alapján is képet kaphattunk. A sor még szaporítható. Nincs olyan beszélgetés Tokajban, amelyikben ne szerepelnének a sirámok Münnichhel kapcsolatban, így ebben az interjúban is: „…a helyi vezetők nem nagyon ambicionálták magukat akkor, amikor több lehetőség lett volna a történelmi hagyományok alapján a település fejlesztésére, pl. amikor Münnich elvtárs miniszterelnök volt – aki gyermekéveit Tokajban töltötte és később is sok minden kötötte a városhoz. Ezt a lehetőséget az akkori vezetés nagyon balszerencsésen nem használta ki”.

Hogy ez a személyes kötődés milyen gyümölcsöző lehetett volna valóban a város életében, ezt más települések sorsa példázza. „Elmondom azt is, hogy a megyei pártbizottság első titkárát sem a tokaji pártbizottság titkára hívta ki Tokaj ügyében, hanem nekem sikerült az elérni, hogy hát üljünk le, beszélgessünk Tokaj helyzetéről. És akkor kaptam pl. az ígéretet – mivel fontos lenne a főutca rendbetétele, egy sortatarozás – egy 4 millió forintos ígéretet. Sajnos, ezután néhány hónapra el is kerültem a tanácsi vezetés éléről és ez az ígéret másként alakult.”

Nyilvánvaló a szövegrészből a személyhez kötöttség többszörös hálója: a megyei PB első titkára egy személyes látogatás során egyszemélyben ígér pénzt; mint politikai testület irányítója ígér pénzt, tudván, hogy személyes közbenjárására a pénzosztó megyei tanács, vagy annak valamely tisztségviselője fog pénzt adni; a városi tanács elnöki székében bekövetkezett változás egyértelműen azt jelenti, hogy – bár az elvégzendő feladat nem változott – az ígért pénzt nem kellett megadni; alapos okunk van azonban azt is feltételezni, hogy az ígéret nem volt komoly, pusztán rutin fogás, mert milyen vezető az, aki egy látogatás alkalmával nem tesz ígéreteket.

„Az hozott volna előrelépést, ha a tiszaladányi termelőszövetkezet, a tokaji halászati szövetkezet és a még akkor működő tokaji szőlész szakszövetkezet egyesül tokaji központtal, amely mezőgazdasági bázisú, de ugyanakkor kereskedelmi tevékenységet is folytatott volna. Ezt akkor a politikai vezetéssel sikerült is elfogadtatnom, de elkerültem és éppen az ellenkező irányban oldódott meg a probléma. Tehát nem Tokajra orientálva, hanem Tiszaladányra. Ez a megoldás a járási vezetés erősebb pozíciójával kapcsolódott össze”. Hazánk egyik leghíresebb települése életében született kardinális kérdések döntési háttere rendre ilyen egyszerű képletű: a járási vezetés erősebb pozíciójával függött össze.” E pozíciónak köszönhetően születhetett döntés Tokajjal szemben Tiszaladány javára, annak ellenére, hogy nemcsak a település híre-rangja hanem minden észérv, minden feltétel is Tokaj mellett szólt.

A tanácselnöki ténykedés két évének konkrét eredményeit nem nehéz felsorolni: parkírozó és járdaépítés, egy költségvetési üzem létesítésének előkészítése, koncepcióalkotás és a megyei vezetés szemléletének alakítása, a helyi értelmiség megerősödése, a Zilahy György Művészetbarát Kör virágkora.

Tanácselnök 1976-1982-ig

A papírforma szerint Tokaj emberére talált. A tanácselnök kertészmérnök, többszörösen kitüntetett szőlész-borász, akinek élete gyermekkorától kezdve máig tartóan, a szőlőmunkásságtól a minisztériumi dolgozón át az állami gazdasági igazgatóságig végig a szőlővel és a borral fonódott össze. Érthető, hogy tanácselnökként is elsősorban a hegyre tekintett. Célkitűzéseinek kiindulópontja az volt, hogy a Tokaji-hegy meredekségével és szabdaltságával egészen más adottság, mint az egész Hegyalja, s bármely más szőlőtermő hegy az országban. Itt nagyüzemi ültetvényeket nem lehet kialakítani, tehát a hegyet kivételként kell kezelni. Ezért a kivételezésért vívott ő közelharcot, eredménytelenül. Itt esett áldozatul az egységes művelési mód és a nagyüzem kényszerképzetének a tokaji Kopasz-hegy, mely oly sokak szerint kivételes természeti érték. Pedig az új elnök startja biztató volt. Elődje annyit fordított a megyei szemléleten, hogy elkészült az MTA Földrajztudományi Kutató Intézete Területfejlesztési Osztályának tervtanulmánya, s a megyei szándék némiképpen Tokaj javára fordult. „Az ígéretek elég kecsegtetőek voltak, volt olyan is kilátásba helyezve, hogy Tokajt a felsőbb szervek, a járás is, a megye és a misztérium is jobban akarja dotálni és talán olyan elvárás is van velem szemben, hogy ha ide jobban jönnek a pénzek, akkor a feladatok végrehajtásában tudok eredményeket elérni az itteni apparátussal és az emberekkel”.

Az indulás tehát ígéretes, az elnök törekvései mindenekelőtt a szőlővel, a heggyel kapcsolatosak – nagy szívügye a hegyre vezető feltáró út megépítése -, de az iparfejlesztés ügyének is nekiugrik. Felmérés most is készül, tárgyalások is folynak egy olasz céggel. De szavaiból kiérződik, hogy az iparfejlesztés tőle távol áll, s csak azért kezdeményez, mert pontosan látja, hogy az országos és megyei fejlesztési szisztémában csak az iparfejlesztés jelenti a városfejlődést, sem a szőlőművelés, sem az idegenforgalom nem fejleszthető, tehát bele kell „gyömöszölni” Tokajt is a sémába.

Ez a vezetői sors példázza azt, hogy akár tehetséges a helyi erő, akár nem, a településre osztott szerepet nem tudja megváltoztatni. Hiszen a legfontosabb célkitűzés, aminek megvalósítására predesztinált a tanácselnök is, a település is, s amit a vezető legfőbb feladatként maga elé állít, nem kerül közelebb. A kiosztott szerepkört nem lehet megváltoztatni, a beállt szövevényt se alulról, se felülről nem lehet felfejteni.

Ezért marad a megyei tanács intézkedési terve is pusztán egy irat. A heggyel, a szőlővel kapcsolatos konkrét törekvéseknek persze van egy másik, átjárhatatlan akadálya, mégpedig az a követhetetlen kapkodás, az a fúziósorozat, amin a szőlészetiborászati szakma gazdasági szerkezetrendszere átesett. A helyi elképzelések kimunkálása csaknem fölösleges volt most is. Mert a pénzek ugyan jobban jöttek, de rapszodikusan, s a civilkurázsi a helyi vezetőben ahhoz kellett, hogy az „ad hoc” pénznek helyet biztosítson. „Október végén ugye ide kiszólnak, hogy van két millió Ft a belvízkár által rongált utakra, vállaljátok-e november 30-ig a felhasználást. Hát vállaljuk, hogyne! A Gabit (VB titkár) a hideg rázta.”

A támogatások és leosztások rendszerében csak aprópénzek jönnek, amivel toldozni-foldozni lehet, de nyitni nem. S még így is gyakori a fegyelmi veszély.

Ez az elnök is próbál kitörni a hierarchia reá kényszerített kapcsolatrendszeréből, s ehhez a sokfordulós életút jó hátteret is ad. Mégis talán előrehaladott életkora (54 és 60 év között tanácselnök) és tanácselnökként lerótt 6 éve miatt kevésbé vehemens a határok próbálgatásában, mint elődje. „Engem olyan vád is ért mint tanácselnököt, hogy na álljon meg a menet, itt van szolgálati út, szigorúan betartandó, te nem mehetsz közvetlenül a megyei elnökhelyetteshez, az elnökhöz pláne nem, de pláne nem mehetsz a minisztériumba, mert neked semmi keresnivalód, te csak ide jöhetsz be a járásba. Ez volt az első arculcsapás. Amikor az ember nagy lendülettel nekifogott volna valamihez és lettek is volna segítői, támogatói, akkor ugye le lett intve. Jó, hát le lettem intve, aztán beskatulyáztam magam én is, amennyire lehetett”.

Nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy a város érdekében egyéb társadalmi tisztségeit is felhasználja. A tokajiakkal azonban mégse alakult jól a kapcsolata, mert némiképpen keserűbben, de alapjában úgy vélekedik róluk, mint elődje (s mint utódai is). „Nagyon érdekes emberek. A nagy többségük a közösségtől elég távol tartja magát. Az igénye megvan, az elvárás megvan, de a tenni akarás kevés. Annál több a kritizálás. Nem is lesz Tokajban soha jó hangulat. Ez a heterogénségből adódik. Nagyon sok a betelepült. Bár ezek mindig többet tettek a település fejlesztése érdekében, mint az itt élők.”

A személytől való függőség kéz a kézben jár ebben az irányítási szisztémában a legmegfoghatatlanabb személytelenséggel. A személyiség, aki ígéretet tesz, felajánl. bármikor a hierarchia mögé bújhat, ha nem gondolja elkötelezettségét komolyan, vagy funkciója, esetleg személyes presztízse nem foglal magában olyan helyzeti energiát, ami elegendő a hierarchia erős embereinek legyűrésére. Ebben az irányítási szisztémában, ahol a jótevő „nagyember” áll reflektorfényben, aki elintéz, ad, helyi kiskirályokat utasít. A lényeges, hogy a döntő szálakat mindig egy lobby tartja a kezében, s az az ügy nyer, amelynek szószólói e lobbyk személyiségeihez találják meg az utat. „Még olyan hibák is előfordultak, hogy amikor itt 78-ban volt egy országgyűlési képviselőcsoporti ülés, én felszólaltam és kértem, hogy emeljenek ki itt 50 ha-t legalább (itt volt a miniszter is) és telepítsünk be itt egy területet: a miniszter megígérte és adott 300 ha-ra lehetőséget, de egy ha ide nem került, mert az elosztás olyan kezekbe került a megyén, hogy szerte-szétosztották, de speciál az, akinek ígérték, Tokaj nem kapott egyetlen barázdát sem. Hát ezért olyan a hegy, amilyen. Mert akkor ezen belül el lehetett volna állami célcsoportból az utat is kezdeni, lehetett volna ezzel öszszefüggésben sok mindent végrehajtani”. „Támogatta ezt mindenki, aki olyan helyen volt, főleg a Pusztai elvtársat tudnám megnevezni, aki akkor a megyei tanács elnökhelyettese volt, s rendkívül sokat tett. A TOT-tal is rendkívül jó kapcsolatba voltam. Én felhasználtam minden fórumot, az írótáborokat is. Jelentgettek is meg cikkeket, amik figyelemfelkeltőek voltak. K. Tehát a szőlő ügyét mindenki támogatta, csak éppen nem valósult meg semmi a tervekből. V. Úgy van, úgy van”

Tokaj fejlődési útját mindig a személyektől való függőség és a személytelenség szerencsétlen együtthatása irányította, és ebben a döntési szisztémában nem lehetett olyan valóságtól elrugaszkodott kezdeményezés, amit ne lehetett volna végigvinni. ke, miután megválasztottak. Mert már olyan írás is volt, hogy talán meg se választottak – volt ilyen írás is.”

Ezen az önigazolási kényszeren le lehet mérni az egykori viharok és igazságtalanságok súlyát. Életútja tanúsága szerint mindig olyasmiért kellett hátrányt szenvednie és a meghurcoltatást elviselnie, ami tehetségét, szakértelmét és újítási merészségét bizonyította. Háztáji szőlőjét kiválóan művelte – „ehhez képest az igazgatói fizetésem csak zsebpénz” Tárgyalásokat folytatott egy olasz céggel törkölyfeldolgozó üzem létesítésére – „a megyei pártbizottság akkori vezetői azt mondták, hogy mit képzel itt ez az ember, idegen tőkével Tokajban vállalatot létesíteni”. Szövetségi titkárként figyelemre méltó eredményeket ért el a borértékesítésben – „ezért azt mondták, hogy a szövetség nem üzletelésre jött létre, mit kupeckodok én itt a szövetkezetnek, jóllehet 3-400 ezer pluszt tudtam biztosítani” Szövetségi titkárként megszervezte a növényvédő társulatot – amiért a fúzió után új titkár kap kitüntetést, miután beigazolódott a forma életképessége. A szőlőművelő ember kitartása és földszeretete segítette át az elnököt ezeken a kudarcokon, melyekről ő maga is pontosan tudta, hogy fontos kezdeményezések voltak.

Tanácstitkár 1971-1982-ig, tanácselnök 1982-1987-ig

11 évi tanácstitkársága és 6 évi tanácselnöksége alatt ő hagyta a legtöbb nyomot Tokajon – negatív értelemben. Mikor 1987 áprilisában sor került felmentésére, a megyei tanács még mindig nagy erőket mozgatott meg azért, hogy legalább VB titkárként átmenthesse őt a korkedvezményes nyugdíjaztatásig. A városon azonban ekkor már olyan hangulat lett úrrá, hogy a megyei tanács személyzeti osztályának javaslata a városi párt VB-n megbukott. Tartós pályán maradása az irányító szervek erejét mutatja, dicstelen távozása a helyi társadalom felnőtté válását, hacsak egy konfliktusmegoldás erejéig is. A végig nem mondott mondatokról, gondolattöredékektől hemzsegő interjú-szövegből nehéz kifejteni, hogy a felettesek, a járási és megyei tanácsiak milyen meggondolásból egyengették ezt a karriert. Az egyik nyilvánvaló ok az, hogy nem könnyű ilyen posztra embert találni, aki legalább hellyel-közzel megfelel a követelményeknek. Az az ember, akinek horizontja a település határán és saját személyes érdekén túl terjed, tudja, hogy a kistelepülés tanácselnökének a gúzsba kötve táncolás lehetetlen feladata jut. S ezért többé-kevésbé tehetséges emberek nem kapaszkodnak, hacsak nem éreznek maguk mögött számottevő patrónusokat. E tanácselnök-juttatásnak oka az lehetett, hogy bizonyos szintű szakszerűséggel látta el feladatát, ami a korszak tanácsi munkájának színvonalát tekintve nem csekély érdem, ugyanakkor előre látható volt, hogy különösebb kezdeményezésekkel nem fogja megzavarni a kialakult szereposztást. A helyi problémák megragadásában nála vissza-viszszatérő elem: „el kellett velük járni.” Feladatértelmezésében, a helyi érdekek megragadásában mindig abból indult ki, hogy „nekem nem voltak különleges elképzeléseim”.

Mit tartogatott a koncepció csomagjában? Hol kereste a településfejlesztés lehetőségeit? Vissza-visszatérő szólama a társadalmi munka szervezése, amelyre úgy tekint, mint az egyik legfőbb településfejlesztési eszközre. A társadalmi munka többnyire járdaépítésre szerveződött. A másik nagy fejlődési esélynek a nagy személyiségekhez vezető út megtalálását tartotta. Ő maga ugyan nem értett sokat, de a Münnich-lehetőség elszakadása miatti siránkozásából kitűnik, hogy fontos eszköznek tartotta. Csakhogy amikor Münnich csillaga ragyogott, szerinte nem voltak olyan megfelelő helyi tanácsi vezetők, akik „el tudtak volna járni ebben az ügyben”. Konkrét helyi érdekkifejezés, fejlesztési elképzelés nehezen fejthető ki a szövegtengerből. Próbálok hívószavakat találni: iparfejlesztés: „Még Bodnár elvtárshoz is (a megyei PB első titkára – A. M.) elmentünk és mondtuk neki, hogy nekünk üzem kell. Hát ő egyet is értett ezzel és azt mondta, hogy mérjük fel tulajdonképpen, hogy mennyi munkás szabadkapacitásunk van. Hát az jött ki, hogy 40-50-nél nem volt több. Csak a meglévő üzemekből, meg a környékről lehetett volna munkaerőt ide beszipkázni. Az pedig azzal járt volna, hogy azoknak lakás kell. Óvoda, iskola”. Azaz településfejlesztés. Tokaj tehát ügyesen elkerülte, hogy a környék munkaerejének „beszipkázása” miatt fejlesztési gondok tömegét vegye a vállára, s így eshetett meg az a legendás eset is, hogy az elnök a megye lakáshelyzetének nehézségeit átérezve felajánlotta a Tokajnak szánt lakásépítési összegeket a jobban rászorultaknak. A történet persze valószínűleg kitaláció. De még akkor is pontosan rávilágít arra, hogyan élte meg és értékelte a város a maga tanácselnökének fejlesztési mentalitását. Egy másik hívószó: „szőlőtelepítés” vagy „mezőgazdasági üzemtelepítés”. A feladat megközelítéséből kiolvasható a helyi vezetés kompetenciája, úgy is, ahogyan ezt rájuk leosztották, s úgy is, ahogyan ők ezt a maguk gyakorlatában elfogadták. „Állandóan mondom is a vezérigazgatónak (ti. a Borkombinát vezérigazgatójának – A. M.), hogy ide üzemet kellene telepíteni. Hajlanak is rá. Csak azt mondják, hogy most ezért, most azért nem. Úgy tudom, hogy van egy olyan kormányprogram, hogy a Tokaj-Hegyalját fel kellene újítani. És akkor abban a programban a tokaji hegyen lévő parlag területeket is be fogják ültetni.

1. Erről a kormányprogramról hivatalos értesítést kapott a város tanácselnöke, vagy pedig csak hallotta? V. Hallottam a rádióban”.

A nagyon erőtlenül megnyilvánuló helyi törekvések realizálásának eszközrendszere is igencsak esetleges. Már az eddigiekben is szóltunk a „nagyemberről”, mint lehetőségről (lásd: Münnich, Bodnár). Egy másik lehetőség a járás megkerülése: „A járással való kapcsolatom, az nem volt valami rózsás. Állandóan vita volt, mert nekem akkor is sok kapcsolatom volt a megyeiekkel, vagy esetleg még az országos szervekkel is. És … ez borzasztóan bosszantotta a járásiakat. Én arra mentem, hogy tulajdonképpen anyagi eszközhöz jussak, jusson a település. És volt, amikor a megyénél sikerült megértetni, hogy bizonyos feladatokat itt meg kell oldani. És bizonyos pénzeszközöket kaptam. És nem ért el idáig. Egyszerűen csak a járásig jutott el. És akkor vita volt, hogy nem jelentetted be. Hát ezt is próbáltam kivédeni”.

Az eredménylista a már megszokott: társadalmi munkában makadám út, vágóhíd, a közvilágítás korszerűsítése, intézményes szemétszállítás, a szennyvízcsatorna-hálózat bővítése. Említi még a múzeumot, ami a múzeumi szervezet ösztönzésére, és a megyei tanács anyagi eszközeivel jött létre, és a szállodát, áruházat, ami az ÁFÉSZ és a szövetkezeti szféra beruházása.

Lényegtelen mozzanatok, frázisok, önigazoló, személyeskedő vádaskodások tengeréből egy olyan „üzenet” bontható ki, hogy az adott hierarchiában a súlytalan pattogás a hosszú megmaradás titka. Az „én megmondtam”, „odamondtam”, „harcoltam”, tét nélküli eseteinek gyűjteménye ez az életút, amikor a bíráló és a bírált is pontosan tudja, hogy hol húzódnak azok a határok, amelyeken belül a felsőbb irányítási szerv bírálgatása csupán a szisztéma szalonképessé tételének lényeges eleme, nem pedig következményekkel járó kiállás.

Tanácselnök 1987 áprilisától

            Az interjú 1987. június 25-én készült, amikor az április 1-jén megválasztott tanácselnök mögött még csak szűk három hónap tapasztalatai voltak. Helyzetértékeléseiben keveredik a funkció nélküli tokaji lakos, a volt városi népfronttitkár és az újsütetű tanácselnök perspektívája. Mindez 32 életévének – manapság gyermekkornak számító – fundamentumán. Tanácselnökké választásának hátteréről a következő elemeket kell szem előtt tartani:

1986. a) A PB titkár választás során már pontosan megfogalmazást nyert, hogy minden vezetői poszton váltani kell, mert: A város felbolydult méhkashoz hasonlít. A vezetők nem a helyi feladatok megoldásával, hanem egymás „piszkálásával” vannak elfoglalva. Ennyi feljelentésre nem volt példa az utóbbi tíz évben. A vezetők között nincs megfelelő együttműködés, inkább egymás ellen dolgoznak, mint a városért. A kialakult helyzetért elsősorban a pártvezetés a felelős, de legalább annyira elmarasztalható miatta az állami vonal is. Az őszinte kritikát a vezetők nem szeretik, visszautasítják. – A városi politika élete szétzilált, a párt és állami vezetőknek nincs tömegbázisa, kapcsolata az emberekkel. A vezetők többségükben igénytelenek, nem tudnak példát mutatni, felelőtlenül kivisznek az utcára belső dolgokat. Évek óta felgyülemlett problémákat, feszültségeket nem tudnak lerendezni, vagy legalább enyhíteni. Meghatározóak a baráti kapcsolatok, az összefonódások. Gyökeres változást a politikai életben, a közéletben csak akkor lehet várni, ha az állami vonalon – a tanácselnök személyében – is változás történik.” (Részletek a PB titkár választást megelőző pártbizottsági beszélgetésekről készült feljegyzésből, 1986. augusztus 25-26- án). Azaz: a helyzet nemcsak új PB titkárért, hanem új tanácselnökért is kiáltott.
1987. b) Az egyértelmű volt, hogy az új tanácselnök csak helyi, tősgyökeres tokaji lehet. Hisz a feljelentő levelekből, botránycikkekből, hivatalos megnyilvánulásokból az világjon ki, hogy a város a sorsára hagyottságát mindenekelőtt azzal magyarázza, hogy hosszú időn át nem voltak Tokajból kinőtt vezetői.
1988. c) A helyzet csaknem megoldhatatlan. Egy gazdasági potenciáljában és szellemiségében egyaránt lerobbantott kisváros ennyi évi regresszió után már csak isteni csodaszámba menő kivételes esetekben tud felmutatni olyan saját neveket, akinek van némi fogalma az országos és az európai folyamatokról, amelyek ismerete azért elkelne egy tokaji tanácselnöki funkció betöltéséhez.
1989. d) A helyzet meghatározó eleme mégiscsak az, hogy helyi tanácselnököt kell választani, s a hangadó helyi erők (a gimnázium igazgatója, a nyíregyházi főiskola Tokajban élő docense, egy volt tanácselnök, a szomszédos település egy vállalat igazgatója), valamint tekintélyes tanácstagok szerint erre a legalkalmasabb a népfronttitkár.

A kiválasztódás képlete tehát egyszerű: adott egy városi rossz közérzet, mely új vezetőkben látja a kilábalás garanciáit; adott egy helyi értelmiségi csoport, amely meg tudja szervezni, hogy e rossz közérzetnek kellő nyilvánossága legyen és meg is talál ja a megváltó szerepére alkalmas személyt; adott egy vezetői ambíciótól fűtött fiatalember, aki diplomás, tárgyalóképes, tősgyökeres tokaji, kellemes megjelenésű, akire jó érzés úgy tekinteni, mint „Tokaj első emberére”, s ami a legfőbb: egész addigi élete burokban telt ahhoz, hogy lássa, mi is az, amit a tanácselnökséggel vállal. És ami ugyancsak lényeges: imponáló öröklött anyagi háttere nemcsak hogy presztízsét növeli a jómódot mindenekfölött tisztelő kisvárosban, de remélhetőleg meg is óvja őt a kompromittáló pénzügyi machinációktól, amelyekbe elődje bonyolódott, jókora támadási felületet adva ezzel ellenzőinek. Tokaj hangadói tehát választottak, s a választást minden testület szentesítette. Bizonyosan állíthatom, hogy a legteljesebb meggyőződéstől indíttatva. Az elnökválasztás ezúttal afféle elégtételt adó örömünnep volt. Nekem, mint ugyancsak új PB titkárnak az volt az álláspontom, hogy Tokajban az legyen tanácselnök, akit a város demonstratíve akar. Számomra az elnökválasztásban ez volt a kardinális pont.

Az új elnöknek a helyi érdekeket sikerült megragadnia; koncepciójának elemei: az építés (kollégium és zsinagóga), az idegenforgalmi program, a lakásépítési lehetőségek szélesítése, a munkahelyteremtés és a szórakozási feltételek javítása – a város közvéleménye által is deklaráltan a fejlődés lendítői. S ez a felismerés nem csekély küzdelem árán kristályosodott ki az új tanácselnökben, hiszen a népfronttitkárként kialakított vezetői feladatértelmezésben még a vendéglátásé, a rendezvényszervezésé a vezérszólam.

Hogy a helyi hatalom feladatainak megértésében és a helyi érdek felfogásában milyen változáson esett át a háromhónapos tanácselnök, arra rávilágít a következő interjúrészlet: „Amíg az ember kívülálló, sokkal kevesebb információval rendelkezik, mint most. Én nem feltételeztem azt, hogy ez a város ennyire nem ura magának”. A helyi tanács stratégiájának hiányára, a lakosság közügyekből való kizárására és a tanácsi vezetés korrupt játékaira egyaránt utal burkoltan az elnök akkor, amikor a hivatalba lépésének első megrázó élményeit sorolja: „Eladták itt a dolgokat máshová. A Zsinagógát nem a városi tanács vette meg az izraelitáktól, hanem az ÁFÉSZ, és bútorboltnak hasznosította, utána eladta a bekecsi tsz-nek. Még akkor sem kellett a városi tanácsnak. Tokajban megszűnt a szőlőtermelő szövetkezet és mindent a ladányi tsz vett át, és most már a ladányi tsz-től kell visszavásárolni a területeket. Az üzlethelyiségek (…) az ÁFÉSZ-é. Ha valami történik (ti. a tervezett átépítés, felújítás – A. M.) nem tudjuk, hogy hová tegyük a fodrászatot és hová tegyük a fényképészt. És az is probléma, hogy tudták jól az előző vezetők, hogy onnan majd ki kell költözni, és mégis hagyták, hogy a tulajdonos a fodrászatot felújítsa. Hogy még több pénzt kelljen nekünk adni ahhoz, hogy máshová tegyék. Egyszerűen ilyen tervszerűtlenségek voltak.”

Végnélküli példák sora, s az új tanácselnök a képtelen históriák mögött hozzá nemértést, tervszerűtlenséget, partikuláris érdekek érvényesülését véli felfedezni. Dokumentálni persze nehéz lenne az utóbbit. Anekdotába illő az a történet, amit a gyermekotthon főorvosa egy interjú során elmesélt. Márciusban a távozó tanácsi vezetés utasítására hosszan égették az iratokat a tanács udvarán. Igaz vagy nem ez a történet, nem deríthető ki, de úgy gondolom, nem is ennek van jelzésértéke.

Az új tanácselnöknek tehát van markánsan megfogalmazott fejlesztési stratégiája, melynek felállításában felhasznált korábbi, megvalósulatlan törekvéseket éppúgy. mint a tokajiakban ma megfogalmazódó igényeket. A célravezető eszközrendszer kialakításában nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy a megyei tanácsi vezetőkkel jó legyen a kapcsolata. Hisz abban, hogy Tokaj eddig azért nem kapott, mert nem kért, s hogy a város megyei tanácsi megítélésén fordítani tud.

A tanácsi apparátus felkészültségéről ebben az interjúban is elmarasztaló a vélemény, azzal a mentséggel, hogy egy-egy előadónak 4-5 feladatkört ellátni középfokú végzettséggel nem is lehetséges. A lakosság és a helyi vezetők itt sem tűnnek fel különösebben kedvező színben, s a személyes konfliktusok, az egymás „kinyírására” törekvés, a presztízsharcok esetei ebben az interjúban is bőven szerepelnek. Az interjú igen erős teljesítménykényszerről, bizonyítási kényszerről árulkodik. Félő, hogy a szisztéma az ilyen mentalitást felmorzsolja, nem kizárt, hogy a személlyel együtt.

III. Tanulságok

A statisztikák, interjúk és dokumentumok, valamint a város állapotának és közéletének közvetlen megfigyelése alapján Tokaj egy olyan település sorsát tárja elénk, ahol a lakóközösség a legváltozatosabb eszközöket birtokolva újra és újra nekiveselkedik az egyre halmozódó és már-már szétszedhetetlenül összefüggő, és ezért csak egyidejűleg megoldható feladattömbnek, mindannyiszor csupán olyan részeredményeket érve el, amelyek egy alacsony nívójú túléléshez elegendőek, de fejlődéshez nem. A munkahelyteremtés, lakásépítés, infrastrukturális fejlesztés és a hegy rekonstrukciójának egyidejűleg megoldandó feladatát a helyi erők (s itt most a megyei erőkre is gondolok), egy hosszan tartó retardációs folyamat végpontján képtelenek megoldani, az országos erők megnyerése pedig mind ez ideig nem sikerült. Az érdekérvényesítési folyamat tehát torz és nemcsak hogy nem az érdekeltek szintjén, hanem annak szinte teljes mellőzésével zajlik. A hierarchiának akár a horizontális, akár a vertikális metszetét vizsgáljuk, a formálisan felépített struktúrán belül egy-egy döntésben nem az egész kiépített és teljességében kompetens rendszer, hanem annak informálisan és sajátos érdek mentén szerveződő elemei mozdulnak. Az érdekérvényesítési és döntési folyamatokban a hierarchiába rendezett érdekek közül mindig azok artikulálódnak, amelyek a döntési lánc túlsúlyos személyiségeit tudják mobilizálni. Ily módon fejlesztési folyamatokról nem is beszélhetünk, hanem csak személyekhez, ritkábban funkciókhoz kötött, eseti elbíráláson alapuló juttatásokról.

 A fentiekben bizonyítani igyekeztem, hogy Tokajban helyben és hosszabb távon tartósan megfogalmazódtak a közös óhajok, célok, feladatok, újra és újra kezdett formát ölteni a szerveződésre való igény, s a helyi erők számos esetben szerveződésre képesnek mutatkoztak. De nem voltak sem hajlandóak, sem képesek a konfliktusra. Amikor kutatómunkám kezdetén feltettem önmagamnak és interjúalanyaimnak is a Tokaj fejlődése szempontjából kardinálisnak tartott kérdéseket, valójában nem is az érdekelt, hogy mi e döntések pontos háttere, hanem az, hogy a helyi erők milyen szerepet töltöttek be ezekben a döntésekben, illetve milyen információkkal rendelkeznek ezekről. A kapott válaszokból egy kivételével a kompetencia-körön kívüliség helyzete világlik ki. A válaszok ugyanis vagy nemlegesek – mind a döntési helyzetben való részvétel, mind a döntésekről való információk tekintetében vagy anekdotikusok voltak.

Címszavakban áttekintve ezeket:

1. A tokaji járás megszüntetéséről nem kaptam információt.
2. Az iparfejlesztés ügyében a helyi vélemények is megoszlanak; említésre méltó helyi vagy külső kezdeményezésről Tokajban nincs tudomása a megkérdezetteknek.
3. A Tokaj-Hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát létesítésével és fejlesztésével kapcsolatban sok a személyesség dominanciáját erősítő történet, de számottevő helyi kezdeményezésről vagy a névadó település említésre méltó bevonásáról a döntési folyamatba nem értesültem.
4. A Tokaj-hegy csúcsára felvezető út megépítését ugyancsak az eredményes kijárás példájának tartják a tokajiak Tárcái javára.
5. A szőlős-szakszövetkezet és általában a mezőgazdasági szövetkezeti forma hiányát ugyancsak a helyi személyi feltételek hiányára, illetve Tiszaladány ügyesebb lobbyzására vezetik vissza.
6. Az idegenforgalmi jelentőségű belvárosi műemlék épületek funkciójának kialakításáról nincs információ.
7. A közigazgatási-körzet központi szerep nélküli várossá nyilvánításról (1986-ban) helyben nincs információ.

A meditációk, a történetek és anekdoták sokaságából az fejthető ki egyértelműen, hogy a város nem tudott vagy nem is akart egységes fellépéssel számára kedvező döntést kicsikarni a fontos kérdésekben. Véleményem szerint nem is tudott, de nem is akart. Nem tudott értékei visszatartásával konfliktushelyzetet teremteni, hiszen értékei az adott preferencia-rendszerben nem voltak létfontosságúak, de még számottevőek sem. Az elparlagosodott csodahegy és a márkahitelt rontó világhíres település a hosszú távon magát tartó gazdasági fejlesztési mechanizmusban nem jelentett figyelemre méltó veszteséget. De ha a reciprocitás tényeit sikerülne feltárni, az is kiderülhetne esetleg, hogy a település nemcsak, hogy nem tudott konfliktusképessé tenni, hanem személyes érdekeket előtérbe helyezve nem is akart.

A fel-febuzduló tenniakarás, mely valódi konfliktusban soha nem képes megméretni, a bűnbakkeresés természetes mechanizmusai útján több-kevesebb áldozat révén minduntalan rendre elcsitul. A hullámverések nyomán egy önnön tehetetlenségéből kitörni nem tudó kicsi város kisszerű csetepatéinak eltüntethető dokumentumai és előbbutóbb gyógyuló sebei maradnak vissza ideig-óráig, de legfeljebb a soronkövetkező nekilódulásig. A kezdeményezések reménytelenül tét nélküliek.

Forrás: Szociológia 1989/2. szám