A kelta nép az őskor végén Európa nagy területein elterjedt, és egyike volt azoknak, akiket név szerint már ismertünk. Az ókori irodalom és a tudományos hitelességgel feltárt temetők, települések adatai alapján kirajzolódik a kelta társadalom felépítése, megállapítható egy katonai és egy vallási vezető réteg kialakulása. Törzsi szervezetben éltek, államot nem alkottak. Hérodotos görög történetíró szerint a Duna folyó a kelták földjén ered. Lényegében az akkori Európa alapnépességét jelentik. Az ókorban a keltákat általában harcias, merész, gyorsmozgású népnek jellemezték.
Rajongtak a háborúért, szerették a harcot és a kalandokat, de a mulatságot és a lakomát is. Ékesszólóak voltak, igen fejlett képzelőerővel rendelkeztek, ránk maradt balladáikat, Trisztán és Izolda történetét, Artúr király és a kerekasztal lovagjainak gáláns kalandjait ismerjük. A kelta hódítások idején megjelentek a lovas harcosok és a harci kocsik, erről Diodóros és Strabon is beszámol. Magyarországon az időszámításunk előtti negyedik században telepedtek meg, észak-magyarországi megtelepedésüket az időszámításunk előtti harmadik századból származó nagy keltatemetők bizonyítják.
Mint például a váci kavicsbánya, Farmos, Kösd, Szob, Halmajugra, Muhi-Kocsmadomb, Bodroghalom-Medve tanya, Radostyán, Kistokaj-Kültelek és más helyek sírleletei. Az itt élő keltákra erősen hatott a szkíta kultúra, ezt a leletek fegyvereknél, edényeknél egyaránt, de különösen az ékszereknél meggyőzően bizonyítják. Települései kis létszámúak, tanyaszerűek voltak. A nyílt színi településeken a házak alkalmazkodtak a domborzati viszonyokhoz. Bizonyára veszély idején húzódtak a hegyek közé, sőt a barlangokba is: a Bükkben például a Szeleta barlangból ismerünk az i. e. 1. századból való kerámiát.
Törzsi központokat, úgynevezett oppidumokat is kialakítottak, ilyen volt a bükkszentlászlói Nagysánc is, amely a cotinus törzs megerősített helye lehetett. Érdekesen megjegyezni a hamvasztásos temetkezést: a halottal együtt tették máglyára az elhunyt használati tárgyait. Az i. e. II. századból származó temetőkben a kutatók már csak hamvasztásos urnasírokat találtak. 1981 novemberében Csobaj, József Attila u 1. szám háznál Poczkodi Albertné kertjében edényeket talált, amikor homokot vettek ki 4050 cm mélységből. A tárgyak előkerülését a községi tanácselnök közvetítésével jelentették a Hermann Ottó Múzeumnak, majd leletmentésre került sor B.
Hellebrandt Magdolna vezetésével. Megállapították, hogy az Árpádkorban kelta telep lehetett itt.
A kelta sír gyermeké a felismerhető méretei alapján, magányos sírnak tekinthető. A csobaji sírból előkerült még hat urna, hét tál, egy bögre, egy fazék, egy kantharosz, három fibula, egy kés és egy karperec. A kosfejes urna nagyon szép motívumokat tartalmaz, két egymással szemben levő vastag 4,4 cm széles szalagfüle kosfejben végződik. A kantharoszi forma déli eredetre utal, mint ahogy több tárgytípusnál is ki lehetett mutatni.
A leleteket a miskolci Hermann Ottó Múzeum őrzi. A csobaji leletek arra mutatnak rá, hogy ezen vidék már államalapításunk előtt is lakott terület volt. Adatok szerint a községet később magyarok lakták. Csobaj 1252 előtti időkben az Aba nemzetség tulajdona volt, Szent István király egyházában. 1252-ben a levéltári adatok szerint Löki Bél fiai veszik meg Csobajt. 1446-ban Perkedi Bálint, Szabolcs vármegye alispánja volt itt birtokos. 1449-ben a Várady és Dobó család tulajdona.
Az 1800-as évekig számtalan birtokost jegyeztek fel Csobajon és a Taktaközben.
A falu sűrűn cserélt gazdát a nagybirtokosok között, így Patay Gyuláné, gróf Tisza Istvánné, Balogh, Baranyai, Dezsőffy, Dégenfeld, Radvánszki családok között. A jobbágyfelszabadítás előtt néhány kisnemes élt a faluban. A lakosság zömét jobbágyok, zsellérek és cselédek tették ki. Nem kímélték a falut a természeti katasztrófák sem, árvizek, tűzvészek, járványok. 1834. október 10-én például földrengés is sújtotta a falut. Az éhínség is sűrűn felütötte a fejét. Ám, ez már egy új történet.
Forrás: Szőlőskert Magazin, 2023, 4. lapszám, 16. oldal.