Virágh László általános iskolai tanár lakásán gyűltek össze Tokaj szerelmesei, elfogult védelmezői: Tömör Miklós községi tanácselnök, Pap Miklós tanár, a tokaji múzeum vezetője, Bárány István református lelkész, Sánta Károly tanácstitkár és a házigazda. A tokaji „lokálpatrióták”. Mint kiderült, egyikük sem tősgyökeres tokaji, de számukra minden más lakóhelynél kedvesebb ez a különös hangulatú hegyaljai község. Mindezek nyílt bevallása után — a többiek egyetértésétől kísérve — Tömör Miklós tanácselnök elmondta, miben is áll az ő lokálpatriotizmusuk, amelyet nyugodtan vállalnak.
Röviden így lehet összefoglalni: idehaza és külföldön is különös csengése van e szónak: Tokaj, tokaji bor. A hegyaljai nemes borok fővárosát sok külföldi és hazai látogató keresi fel, és még sokkal többen keresnék fel, ha a vendégeket nem is fényűzően, de méltóképpen fogadhatnák.
A kulturált vendéglátás a jól töltött napok örömét adná a látogatóknak, a községnek és a megyének pedig jelentős bevételi forrást hozna. Azért aggódnak és bosszankodnak, amiért ez nem így van. Arról is, ami jó, nagyon vigyáztak arra, nehogy elhallgassák az ere ményeket.
A tárgyilagossággal szeretnének nagyobb súlyt adni az elmondandó hibáknak és javaslataiknak. Ha az ember végigsétál Tokaj kacskaringós főutcáján, a hegyvidék és az Alföld találkozásánál épült régi csereközpont emlékét idéző kereskedőházakat lát. Többségük renoválva, Sánta Károly tanácstitkár sorolja az adatokat: „1960-ban 1 100 000, tavaly pedig 1 200 000 forintot kaptak az állami házak tatarozására. A Műemléki Felügyelőség tavaly 300 000 forintot adott a műemlékek gondozására. Az UVATERV-nél befejezés előtt áll a községi csapadékvíz elvezetésének terve.
A múzeum és két könyvtár megfelelő támogatást kap.” Mit csináltak a maguk erejéből? Mire használják a községfejlesztési járulékot? A második kérdésre egyszerű a válaszuk: az évi negyedmilliós összeget már ötödik éve a járdák javítására és fenntartására fordítják. A községben csaknem megszakítás nélkül dolgoznak a társadalmi munkások. A vízvezeték hálózat építéséhez például 35.000 forint értékű munkával járultak hozzá. Parkot létesítettek, fásítják a községet. Amit sokan nem hinnének: „Ki gondolna például arra, hogy a világhírű Tokajban nincs egyetlen szálloda, vagy akár csak egy turistaház, de még egy vendégház se?”— kérdezi Bárány István.
„Egyszerűen nincs hová elhelyezni egyetlen vendégünket sem! Bármilyen furcsán hangzik, de mi némi szomorú kajánsággal figyeljük, amikor központi szervek, minisztériumok vendégsereget hoznak hozzánk, és a legnagyobb természetességgel érdeklődnek a szállás felől, sőt, még hozzá is teszik, hogy rendes, kényelmes elhelyezésre van szükségük, vendégeik részére…. És nem akarnak hinni a fülüknek, amikor megmondjuk, hogy nálunk semmilyen vendéglátási lehetőség sincs. Se kényelmes, se kényelmetlen! Hacsak be nem érik a mi személyes vendégszeretetünkkel.” (Most ugyan készül egy hatvanszemélyes turistaház, de még csak készül …) „Tokajra gondolva, ki hinné, hogy a tokaji halászcsárdában ma sem lehet eredeti tokaji bort inni?
És azt, hogy a három közül egyetlen tisztán, kulturáltan berendezett halászcsárdában sem lehet jóízű, friss halételeket enni?” (Különben három évvel ezelőtt kocsmán kívül semmilyen vendéglátóipari üzem nem működött.) Lehet, hogy baj van a konyhán, de a fő hiba a bürokrácia konyhája körül van, amelyik kisütötte, hogy a helybeli Tiszavirág Halász Szövetkezet friss halait Miskolcra, a többi között a szövetkezet ottani halászcsárdájába szállítsák! A tokaji halászcsárda pedig Miskolcról kap egyáltalán nem friss, sőt, nyáron néha romlott halat.
Pincelátogatás minisztériumi engedéllyel Tokajon járva, az egyszerű látogató igen elcsodálkozik, amikor elhatározza, hogy meglátogat egy igazi tokaji pincét. Erről szó sem lehet. Kivéve, ha rendelkezik a Földművelésügyi Minisztérium engedélyével. Csakis ilyen engedély és harminc forint lefizetése után látogat hatja meg a TokajHegyaljai Állami Pincegazdaság Rákóczi nevű pincéjét. Meglehet, hogy ennek a szigorú rendelkezésnek van értelme. De akkor bizonyára van másik pince, ahová a hazai és külföldi látogatók betérhetnek, és ott valódi tokaji bort ihatnak.
Ha pedig érdekli őket, vázlatosan megismerkedhetnek a tokaji bor készítésével, magukkal vihetik egy tokaji pince hangulatát. Ilyen pince nincs. Tömör Miklós tanácselnök erről így beszél: — „A községi tanács felajánlotta Sátoraljaújhelyi Pincegazdaságnak egy tokaji pincét, rendezzék be, lássák el ne csak tokaji, hanem más hegyaljai borokkal. Nem fogadták el az ajánlatot. Felajánlották a földműves-szövetkezetnek, ők is visszautasították. Nem kell… Ilyen meg olyan nehézségekre hivatkoznak.” Egyszerre tűzbe jött a tanácselnök: — „Nehézségekre hivatkozik mindenki, pedig egyszerűen tehetetlenek, nem számolnak, nem vállalnak semmi felelősséget valami új ötletért.
Értek valamit a kereskedelemhez. Higgye el, ha mint magánembert megbíznának egy ilyen tokaji pince szervezésével, nem ijednék meg, és nagyon jól járnék……” Az állami gazdaságoknak, a földműves-szövetkezetnek azonban nem kell. Egyszerűen azért, mert tenni is kellene valamit érte. A községi tanácsnak pedig semmiféle pénze nincs a pince berendezésére. A nagymúltú tokaji szüreti napok és vásárok — amelyeket színvonalas programmal, műsorokkal lehetne kiegészíteni — elhaltak, mivel nincs egyetlen alkalmas helyiség sem a községben, ahová például a vendégek az eső elől behúzódhatnának, nem is beszélve az éjszakázásról.
Volt olyan esztendő, amikor a községi tanács összesen kétezer forintot kapott a szüreti napok rendezésére. Nemcsak idegenforgalom van a világon. Olyan világszerte ismert helyen, mint Tokaj, jó ilyet hallani a község vezető embereitől: „Nemcsak idegenforgalom van a világon.” Tokajban 5100 ember él, az ő igényeik nekünk legalább olyan fontosak, mint kedves vendégeinké — mondják az esti beszélgetés részvevői. Tokaj 5100 lakosa. Itt mindjárt meg is kell állni. A felszabadulás előtt ennek a községnek 7200 lakosa volt. Miért mennek el az emberek?
Régen Tokajon gyufagyár, fűrésztelep, konyakgyár és több kőbánya létezett. Manapság egyetlen kőbánya képviseli az ipart, és úgy hírlik, azt is be akarják zárni. Nincs módunk azt vizsgálni, vajon célszerű lenne-e ezeket a régi üzemeket újjá éleszteni. Vannak azonban más, korszerű lehetőségek, amelyek hasznára válnának a népgazdaságnak és munkát adnának a helybelieknek.
A parlagszántókon a helybeli vezetők szerint gyümölcstermesztést és e gyümölcsösre épülő kisebb konzervgyárat lehetne létesíteni. Az az édesfanyar íz, amely a mi borainkat világhírűvé tette, ugyanilyen zamatúvá érlelné például a szilvát is.
És miért ne lehetne — mondjuk — ilyen feliratú celofán csomagokat exportálni: „Tokaji aszalt szilva”(?) Azt hisszük, nem lenne gond az eladásával … — mondja Tömör Miklós. Másik gondjuk: miért nem tudnak megegyezni az illetékes szervek a községben felépítendő hajójavító és kishajóépítő üzemhelyének kijelölésén? Kár húzni halasztani a terv megvalósítását, mert az üzemre szükség lenne. A fa vízi úton való szállítása igen olcsó, márpedig Tokaj a Bodrog és a Tisza találkozásánál fekszik. Nem is beszélve arról, hogy a községben sok kishajóépítő család él, akik a gyár törzsgárdájává válhatnának.
A község vezetői és azok, akik szeretik Tokajt, igyekeztek tárgyilagosan beszélni gondjaikról, és csak azokat az észrevételeiket mondták el, amelyeket hosszú évek tapasztalatai alapján jogosnak ítélnek. Ezért érdemes talán az illetékes minisztériumoknak, a megyei tanácsnak és más hivataloknak is fontolóra venni a tokajiak elképzeléseit. Érdemes megtenni ezt akkor is, ha a vezető szervek — természetesen az egész ország szőlőtermelését , fejlesztési lehetőségeit látva — nem tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget Tokajnak, mint a helybeliek.
Egy dolog azonban — a község gazdasági jelentőségén túl is — biztos: Tokajt nem felejtették el külföldön és idehaza sem. Magyarország egyik legismertebb színfoltja. Miért akarnánk mi magunk kitörölni az emberek emlékezetéből? (Salamon Pál)
Megjelent: Népszabadság, 1962. január (20. évfolyam, 125. szám)19620106 / 4. szám
Forrás: Szőlőskert Magazin, 2023, 4. lapszám, 10. oldal.