M iskolctól félóra vonattal a taktaközi település, a megállótól szintén félóra gyaloglás. Tizenöt éve nem jártam itt, de már első pillantásra látszik, hogy nagyon megváltozott minden. Közmunkás asszonycsapat tisztítja a Petőfi szobor környékét. Megszólítanak, próbálják megtudni, mi járatban vagyok, mondom a polgármesterhez jöttem, nevetnek. Bemegyek egy kis boltba, ami biztos nem volt itt korábban. Az árukészlet meglepően gazdag. Előttem egy koldusnak tűnő férfi vásárol piát – van miből, mert mint mondja a lánya dubajozik.
A kisbolttal szemben található egy nagyobbacska Coop, ide is benézek. Szintén elég jó a választék, és nem drága, van forgalma is. Ugyancsak szokatlan, hogy vannak olyan roma vásárlók, akiknél tele a kosár. Aztán a házak: sok a romos, de olyan is akad szép számmal, amelyiken látszik a jómód. Betérek a kocsmába egy kávéra. Itt viszont mintha megállt volna az idő, a rendszerváltás utáni lepusztulás érződik a falakon is. Csak egy sebhelyes arcú, piás vendég van, aki odajön hozzám beszélgetni. – „Most ez a szintetikus szar a divat, amitől zombi lesz az ember, a tekesek is emiatt jártak itt.”
A kocsmáros is beleszól a társalgásunkba: „A ház tetőszerkezetébe volt elrejtve a cucc, és készpénzben is találtak vagy kilencvenöt milliót.” A sebhelyes feltűnően jól ismeri a börtön szlenget, amikor ecseteli, ki mire számíthat, és ebből ténylegesen mennyit kell letölteni. Megérkezik a kocsmáros felesége meg a lánya, teli sörös rekeszeket cipelve egy kisteherautóból. Kiderül, hogy a lány jogi egyetemre akar menni pestre. Kérdezem, miért nem Miskolcra, hiszen itt is van jogi kar. „Nem baj, ha többe kerül, csak el innét, minél messzebbre” – hangzik a válasz.
A kocsma után ismét az utcán. Most viszik haza a gyerekeket az anyukák az iskolából. A kutatásomhoz keresek közöttük interjúalanyt. Végül hosszas unszolásomra az egyik kötélnek áll.
A háza ugyan a cigánysoron van, de kívül-belül felújított, drága bútorok, nagy síkképcsöves tévé, meg minden. A huszonhat éves roma nő legalább negyvennek néz ki. Min ment keresztül? – kérdezem. – „Hát mindenen, pedig én tisztességesen lettem fölnevelve. Fiatalon beleszerettem egy negyvenéves vállalkozóba, elvitt magához. Ő megcsalt egy másikkal, hazaköltöztem anyámhoz. Apám felnevelte az első gyermekemet, és utána nem volt más kiutam, mentem prostituáltnak, pedig pénztárgépkezelői végzettségem van…..És nem bírtam a szegénységet, hogy apám szedi a vasakat meg a rezeket, oszt, akkor abból ettünk, mert tele voltunk kamatos pénzzel. Levágták a villanyunkat is.” A hát mindenen itt tényleg szó szerint értendő, napi tíz-tizenöt férfi, és nincs válogatás, hogy kivel, és abban sem, hogy mit. Hogarth A szajha útjának huszonegyedik századi verziója ez, a különbség csak annyi, hogy itt nincsenek rizsporos parókák, csak a nyers valóság.
A fenti interjúalany a kamatos pénz áldozata, majd maga is kerítővé válik, elítélik, és most szabadlábon várja, hogy a börtönbe vonuljon. Ezek után nem csoda, hogy a húszas éveiben járó védőnő, a vele készült interjúban azt állítja, hogy szexualitás témában neki már senki semmilyen újdonságot nem tud mondani. A szociális munkással együtt úgy becsülik, hogy a faluból körülbelül negyven nő lehet most is kint Dubajban, Svájcban vagy Hollandiában. Ez egy alig kétezer lelket számláló településen iszonyatosan sok, és senkinek se legyen kétsége afelől, hogy emögött emberkereskedelem áll.
Ezután egy hatvanas éveiben járó magyar közmunkás nőt kérdezek. Neki sincs meg a nyolc általánosa, de beszélgetni jobban lehet vele. Mint kiderül, ő is költözik – a gyerekéhez: „Én el akarok innen menni, mert itt nekem nincs helyem, csak ezt a nyugdíjt kell megvárni, pár hónap.” Azt reméli, hogy a nyugdíjából jobban ki tud majd jönni, mint most a közmunkából, így nem lesz terhére a gyerekének. A rendszerváltásig a csokoládé gyárban dolgozott Szerencsen, és ott jobban keresett, mint most, ami látszik is, hiszen a fát, amivel fűt, az önkormányzattól kapta, villanya sincs – kikapcsolták, ezért gyertyázik, és egy elemes rádió az egyetlen szórakozási lehetősége esténként.
Ha ezen a tájon jársz, ugyanaz a szorongás fog el, ami meglep akkor, ha a magyar történetet olvasod. Érzed, hogy m i lehetett volna belőle és látod, hogy mi lett. (Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság)” „ További interjúalanyt keresve bemegyek a szomszéd házba. Állványozók feleségei fogadnak, akiknek urai most is kint vannak Németben, éppen fasírtot sütnek, meg pogácsát. Megkínálnak, közben beszélgetünk, Miskolcra vagy Szerencsre járnak vásárolni kocsival – mint mondják mindenük megvan. Egy általános iskolai ballagás itt nyolcszázezerben van. Szerencsről jön a limuzin, és itt tekerednek vele a faluban, aztán következik a dínomdánom a kultúrban – nem akarom elhinni, de a polgármester megerősíti: ő kétszázezerért adja csak a termet. „Megtakarítás?” – kérdezem. „Mi nem takarítunk meg, egyik hónapról a másik hónapra….Magyarok igen messze állnak még hozzánk, a nyolcvanas évekbe élnek. Megeszik a hetes kajákat. Mi nem, mi minden nap főzünk. Mi nem tudnánk megenni. Vasárnap megfőzik, azt eszik egész héten. Úgyhogy mi nem spórolunk a hasunkon. Egyszer élünk, nem?” Lewisnek a szegénység kultúrájáról leírt sorai köszönnek itt vissza – nincs jövő, illetve amikor már van, akkor sem látják.
A cigánysoron haladva tovább egyértelművé válik a cigány-magyar törésvonal mellett megjelent egy új: régi-új, gazdag-szegény: „Én ha visszagondolok, régen összetartóbbak voltak az emberek. Régen nem volt rang, most rang van, még a romák között is. Akiknek nyakék van meg retikül, meg fülbevaló, meg gyűrű, abba a szintbe lehetnek. Akiknek má nincsen, az a nyomor….Testvér a testvér ellen, mindenütt ez van.” Az interjúalany rátapint a lényegre: a rang, azaz a jómód, és az ezt megtestesítő presztízsfogyasztás, aminek társadalmi hagyományait Mikszáth és Móricz hazájában azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni.
A külföldi munkavállalás következménye, hogy a gyerekeket lényegében az anyjuk neveli, így nincs férfi minta a családban. Ezt példázza, amikor egy hat-nyolcéves korú kissrác odaszól nekem: „Én spártai vagyok, te pedig kutya.” Példaképük persze nem az Iliász Danaosz daliái, hanem a magát spártainak nevező bűnözői elit, akik felrakták magukat a netre, és a gyerekek őket nézik. A nyomorgó családok esetében a gyermekéhezés, a hányódás az egyik helyről a másikra, az állami gondozásba vétel, illetve az ettől való félelem, az egyik anya szavaival szólva szinte kezelhetetlen gyereket eredményez.
Az iskolaigazgató beszámolója szerint a tanítási idő jelentős része hiábavaló fegyelmezéssel telik, ami azt eredményezi, hogy a tehetősebb családok nem ide járatják a gyerekeiket. Új épületben van az óvoda, az orvosi rendelő és a védőnői szolgálat – nem is ezzel van a baj, hanem – mint mondja – „A légkör. Mit lát, mit tanul itt a gyerek a többitől, akinek az anyja egy prostituált?” A temető a falu félreső, a nádasokkal határos részén van. A sírok jól reprezentálják a falu történetét és az elhunytak társadalmi rangját.
Van, aki mauzóleumot épít a hozzátartozójának, és van, akinek csak egy összehegesztett vaskeresztre futja egy alumíniumtáblával. Végezetül felvetődik a kérdés, hol vannak a magyarok? Hát itt, a temetőben, meg szétszórva, ki tudja hol, a nagyvilágban. Azok az idősek pedig akik itt laknak még, nem akarnak szóba állni idegennel, behúzódnak otthonaikba. Vissza a vonathoz. Kár, hogy csak egykét busz jár naponta, de Miskolcra nincs, csak Szerencsre. A vonaton van egy kis idő összerendezni a gondolataimat. A rendszerváltás sokkjához képest, ami a mélyszegénységet eredményezett, mára nagyfokú társadalmi differenciálódás ment végbe.
Megjelent egy bűnözői elit, a nyomor vámszedői. A munkaerőpiacon egy nagyon sérülékeny csoport van jelen, akik a mélyszegénységből épphogy kiemelkedtek, némi iróniával fogalmazva Max Weber nyomán, a kapitalizmus szelleme már megjelent, de a protestáns etika még nem. Véleményem szerint nem az evilági aszkézis hiánya jelenti a problémát, hanem az értelmiség elköltözése is. Sőt, talán ez a legnagyobb baj, hiszen az utóbbi száz-kétszáz évben mindig is volt a faluban értelmiségi, legalább pap, és tanító, vagy anélkül, hogy fényezni akarnám a Kádár rendszert, de akkor még agrármérnök, építész, sőt orvos is.
A jómódú cigány családok ugyan már látják, hogy kell az iskola – kérdés, hogy meddig látnak. Az interjúk alapján a középiskoláig biztosan, a felsőoktatásig egyes családok talán, bár sok szülő még a köztük lévő különbséget se érti. Márpedig a helyi magyar diplomás elit ki fog öregedni, és helyükbe a roma diplomás elit kellene, hogy lépjen, ha van. Egy ács hozhat megváltást, de egy állványozóé? Végezetül még egy megjegyzés: nem pusztán roma diplomás, hanem értelmiség kellene, aki képes felismerni a helyi kulturális és természeti adottságok értékét – azt, hogy a Taktaköz egy kulturális tájegység, és megőrzése érdekében tennie kell!
A kutatásból részletet közöltünk itt. A kutatást az EFOP3.6.216201700007 azonosító számon az Európai Unió támogatásával, az Európai szociális Alap és Magyarország költségvetése társfinanszírozásában valósult meg.
Gyukits György, szociológus, egyetemi oktató
Forrás: Szőlőskert Magazin, 2023, 2. lapszám, 22. oldal.