„1880. március 22-én délután a Tudományos Akadémia teltházas ülését Lónyay Menyhért gróf elnöklete alatt tartotta, ahol tagjai között ült ősz költőnk Arany János és Pauler Tivadar miniszter is. Az ülésre csak Szilágyi Sándornak „Urházy György emlékezet” – czimű fölolvasása volt kitűzve, mely kitűnő tudósunk kellemes és vonzó előadásánál fogva nagy tetszést aratott.” írja az Ellenőr című lap, mely nem volt egyedül ezen híradásban, hiszen a korabeli lapok valamennyien részletesen beszámoltak róla.
Urházy György Tokajban született, születési ideje azonban vita tárgya, egyes források szerint 1823-ban, mások szerint 1925-ben december 28-án (vagy december 15-én). Atyja idősebb nemes Urházy György, református lelkész, és a tokaji Kemény Terézia gyermeke volt. Családnevüket több helyen rövid u betűvel, máshol pedig hosszú ú betűvel jegyzik fel. Az Urházy család nagykőrösi eredetű. Címere: arany kalász fölött őrködő sas, mely sarlót tart a szájában mutatja földművelő eredetét. Gyermekkorát Tokajban tölti, majd Zsibóra költöztek, gimnáziumi tanulmányait a zilahi gimnáziumban, később a kolozsvári református főiskolán végezte.
Végül jogi diplomát szerzett Marosvásárhelyen. Gyermekkorát, ifjúságát két nagy történeti emlék hatja át: a Rákóczyé és Wesselényié. Kolozsvárott ismerkedett meg a hírlapírással, amikor Méhes Sámuel, az Erdély Híradóhoz fogadta munkatársnak. A magyarerdélyi unió eszméjét vallotta, így 1845-ben és 1847-ben erdélyi jeles írók (Gyulai, Mentovich, Dózsa, Papp, Veress, Tárkányi, Riskó, Berecz, Lisznyay, és még az öreg Döbrentey is küldte írásait) és magyarországiak (Petőfi, Jókai, Szigligeti, Greguss) közreműködésével a két ország egyesítése érdekében Unió című zsebbkönyvet adott ki.
Alig kezdte meg azonban komolyabban irodalmi munkásságát, mikor az események rövid időre egészen más térre sodorták. Kitört a szabadságharc, a haza ifjúsága fegyvert fogott. Urházy is belépett a honvédségbe, az akkor Kossuth, később Mátyás nevét viselő XV. huszár ezredbe. Az őrnagy gróf Mikes Benedek, s a kapitány gróf Bethlen Gergely nagy örömmel fogadták, s előbbi szerint Urházy bemutatásakor ezt mondta: „már van történetírónk is, gondoskodni kell, hogy legyen történetünk is.” Később csatlakozott Bem hadseregéhez, részt vett a délmagyarországi hadjáratban, ahol többször kitüntette magát.
Gyorsan haladt a katonai pályán, huszárkapitány lett, aki a szabadságharc utolsó napjáig ott volt a küzdők között. Kötelességét, mint mindig egész életén át itt is híven teljesítette. De, mint dalnok sem hallgatott, néhány katona társa, s több a nép ajkán élő költeménye tett bizonyságot élményeiről. A forradalom leverése után szerencsésen kikerülte a besoroztatás veszélyét, Tokajba menekült anyai rokonaihoz. Tokajban vészelte át a legvéresebb megtorlás időszakát, levert kedélyét a nyugat-európai politikai olvasmányokkal, s angol nyelv tanulással foglalta el.
Majd a Pesti Hírlap külföldi rovat vezetője lett, Falk Miska főszerkesztése alatt. A Bachkorszak idején a hazai sajtóban a külföldi rovat volt a legfontosabb rész, mert a nemzet sorsának javulását csak a külföldi események alakulásától várhatta. Nehéz munkát végzett, mert úgy kellett írnia, hogy cenzúra ne vegye észre, de a közönség megértse. 1853-ban nagyobb esszét adott ki „III. Napoleon” címmel, ezért a franciák a becsületrend szalagát adták számára. 1854-ben haditudósító lett a krimi háborúban, jól beszélte a törököt és az oláh nyelvet is.
Ezen tartózkodásának lett eredménye a Keleti képek című munkája. Későbbi tanulmányaiban „Kaukázus”, „Világkrónika” és „Keleti utazás”-ban a magyar néperedet, őstörténet kutatásába is belemerült. A nemzetiségekkel való teljes kibékülés, egyenlőség pártolója volt, egyike volt azoknak, akik életük során a törvényhozásban is a nemzeti kérdés vita tárgyában, azt a legszabadelvűbb, s legengedékenyebb alapokon kívánta megoldani. 1855-től Kemény Zsigmond főszerkesztése alatt a Pesti Napló vezércikkírója lett.
Pár év múlva elindította saját újságját „Magyar Posta” néven, ám kénytelen volt feladni 1858-ban a harcot a hírlapi sajtó két legnagyobb ellensége a censura és a „hírlap bélyeg” (adó) előtt. Az utolsó lap hasábjain még beszámol a Napoleon elleni merényletről, a monda szerint Pákli Albert kortársa ekkor azt mondta olvasva a merénylet hírét és a lap megszűnését, jó humorú emberként, hogy „Napoleonra lőttek, de Gyurit találták el.” 1861-ben választást nyert és az országgyűlésben Közép- Szolnok megye zsibói kerületét képviselte, melynek ezután is két országgyűlésen volt még képviselője, haláláig Deákpárti volt, a béke, a nemzeti haladás szószólója.
A Magyar Tudományos Akadémia 1861. december 26-án választotta meg levelező tagjául, irodalmi működésének elismerésekében. Székfoglaló értekezésének címe: ”A jelenkori szabadság, tekintettel a magyar alkotmányra”, melyről csak elismerő szavakat írtak a lapok. Még életében, 1851-ben a kiskunsági Dorosma díszpolgárrá, Pest városa és Kővárvidéke tiszteletbeli főjegyzővé választotta, hazafi érdemei elismeréseként, amit a nemzet érdekében tett. Pár évig a Hon című újság szerkesztését vezette Jókai Mór helyett, mivel őt a haditörvényszéki ítélettel a szerkesztéstől eltiltották.
Arany János lapjában a Koszorúban megjelent kiváló, és informatív Madách nekrológ 1864. október 16-án az ő tollával íródott, hiszen parlamenti társa és barátja volt. Egy újabb országgyűlési választás közben, a zsibói képviselőválasztásra utazása alkalmával elázott, átázott, s ez nagyobb meghűlést vont magára, tüdőgyulladást kapott. Felesége, Meyerffy Mária (meghalt 1876, Budapest) és szerettei körében 1873. április 21-én mondott búcsút e világnak. Temetése 1873. április 23-án (a mai Kerepesi úti temetőben 35/ parcella) nagy és díszes közönség részvétele mellett ment végbe.
A koszorúkkal fedett koporsót régi honvéd bajtársai és honvéd zenekar kísérte. Beszédet az elhunyt felett Török Pál református superintendens tartott, meghatóan ecsetelve az elhunyt irodalmi, társadalmi, s katonai múltját, s ezen területeken szerzett babérokat, hogy fegyverrel és tollal egyaránt hazája javáért harcolt. A hírlapíró huszárkapitánytól a kor magyar nyelvű lapjai vezércikkekben búcsúztak, s méltatták élete munkásságát. A legnagyobb példányszámú országos Vasárnapi Újság hasábjain a búcsú utolsó sorai, így hangzottak: „Nemes lelke kiváló tulajdonai, melynek: egyenesség, férfiasság, őszinteség jó és nemes kedély voltak. Sok év hű és ernyedetlen munkássága, soha meg nem tántorult szilárd meggyőződései, soha foltot nem kapott, szeplőtlen jellem, s jó szív emlékei vannak mögötte. Egész valójában csak kevesen ismerték: azok, kik életét ifjúsága óta figyelemmel kísérhették, mert magáról beszélni nem szeretett, dicsekedni pedig senki sem hallotta. De a jellem kivívja magának, erőszakolás nélkül is a tiszteletet, olyan, mint a drágakő, fényénél nagyobb szilárdsága s mindkettőnél nagyobb becse.” 1921. október 22-én Bucshi József miniszteri tanácsos engedélyével maradványait kiemelték, és a fiumei úti sírkert Főárkád sorának baloldali 170. számú fülkéjébe helyezték el végső nyugalomra.
Szülővárosában nincs szobra, nincs emléktáblája, se díszpolgári címe….. Urházy György megérdemli, hogy emléke túlélje a feledés sorsát, ezzel az írással némán hajtunk fejet, s őrizzük emlékét.
Alföldi Andrea
Forrás: Szőlőskert Magazin, 2023, 2. lapszám, 8. oldal.