Amikor visszajöttünk, a nagy zsinagóga elég rossz állapotban volt. A tető még megvolt, de az összes ablak ki volt törve. Talán két-három tórát találtunk, és helyreállítottuk. Azt hiszem valaki elvitte a háború alatt, és utána visszahozta. A háború előtt húsz-huszonöt Tóra tekercsünk volt. Tudod, ez egy régi gyülekezet volt. Az emberek mindenhonnan vettek Tórát, vagy ha valaki ideköltözött, hozott magával egyet. legalább húszat nem lehetett használni nem volt kóser.
Emlékszem, hogy a Tórák olyan régi, kifakult kötésűek voltak, és olyan régiek, hogy néhányat az embernek kézzel kellett összevarrnia. A tóratartó szekrény olyan nagy és mély volt, mint egy gardrób szoba. Polcok voltak egymás fölött és az oldalán is. Volt egy gabbai (elöljáró), egy shammes (gondnok), és két rabbi, egy főrabbi, és egy segéd rabbi. A vezető rabbi Rabbi Strasszer Akiba volt. Amikor meghalt, néhány évvel később Rabbi Jungreisz Nándor vette át a helyét. Ők döntötték el, melyik Tórákat használjuk, melyek a kóserek.
De a Simchas Tóra ünnepen (a Tóra örömünnepe) elővették az összes Tórát, hogy felvonultassák hosszú sorban. Legalább kétszáz ember volt, akik körbevitték a Tórákat hétszer. A háború után semmi nem maradt a zsidó közösségi iratokból. Az emberek mindenhova bementek, elvittek mindent, és legvalószínűbb, hogy kidobták ezeket az iratokat a szemétbe vagy elégették őket. Semmit nem találtunk belőlük. Először tíz férfi gyűlt össze. Aztán pénteken este és szombaton valamennyien összegyűltünk imádkozni a zsinagógában, és azután minden reggel.
Elmentünk a zsinagógába és együtt imádkoztunk. A szüleim nagyon vallásos, becsületes emberek voltak, teljesen és megkérdőjelezhetetlenül hittek Istenben, és én is ebben a hitben nőttem fel. Amikor visszajöttem a munkaszolgálatból nagyon depressziós voltam, különösen mert a családomból senki nem jött vissza. Nem értettem, és nem találtam a választ, hogy mindez miért történt? Így megingott a hitem Istenben, de továbbra is gyakorló zsidó maradtam. Mindenki beletörődött abba, ami történt. Úgy hittük, hogy a Jó Istennek valami célja volt ezzel, hogy van valami célja.
És hittünk, és csak vártunk, és reméltünk, hogy valaki a családunkból haza fog jönni. Senki nem kezdett el filozofálni azon, ami történt. Mindig az volt a gondolatainkban, hogy hogyan fogunk megélni. Ruhát kellett vennünk, rendbe hozni a házainkat, és hát ennünk is kellett. A vallást megtartottuk, ahogyan régen is. Csak azokról a dolgokról beszélgettünk, amik naponta történtek velünk. Nem volt rádió, hogy halljuk a híreket. Nem ismertünk senkit Tokajban, akinek rádiója volt akkor. Tilos volt külföldi programokat hallgatni. A magyar kormány megtiltotta és szigorúan büntették.
Nem tudtunk semmiről. Néha kaptunk egy újságot Budapestről, de az újságban azt írták, amit megengedtek nekik leírni. Egyáltalán nem tudtunk semmiről. Tokajban valaki elindított egy újságot. Volt egy nyomda. Az újság két oldalból állt. Hetente egyszer jelent meg, de nem volt hosszú életű. Senki nem vette, ezért megszűnt. Egy zsidó újság indítása fel sem merült. Ez szóba sem jöhetett. Később, talán egy évvel Budapest felszabadítása után indult ott egy zsidó újság. A zsidók maguk szervezték meg, de vidéken nem láttunk zsidó újságot.
Forrás: Szőlőskert Magazin, 2023, 2. lapszám, 5. oldal.