Tokaj esetének bemutatása arra hívja fel nyomatékosan a figyelmet, hogy egy kívánatos, valóban demokratikus településfejlesztési és településtervezési gyakorlat lényegében nem más, mint folyamatos párbeszéd és kompromisszum teremtés a településtervezők, a társtudományok képviselői, a települési önkormányzatok, a politikusok és a településen élő emberek között. A Tokajban és térségében végzett feltáró vizsgálatok alapján úgy látjuk, hogy mindenekelőtt a mindenható politikusi mentalitást, a szűk érdekcsoportokat kiszolgáló hatalmi játékokat, a korlátolt szakmai gőgöt és az emberek régről cipelt sérelmeit kell félretolni és feloldani.
Az alábbiakban két nagyobb terjedelmű dolgozat sűrítményét szeretném közreadni. Az első 1988 tavaszán született és „Döntések Tokaj módra” címmel a Szociológiai című folyóirat 1989/2. számában jelent meg. A másikat 1991 szeptemberében írtam és egy közeli időpontban történő közlésre a Társadalmi Szemle fogadta el. Mi érdekessége és haszna lehet annak, hogy két esettanulmányt szinte a puszta vázra lecsupaszítva egymás mellé teszünk? Miért fontos számomra – s talán mások számára is hogy egy kisváros, ez esetben Tokaj sorsát meghatározó kétféle fejlesztési mentalitás és gyakorlat értékpusztító következményeit érzékeltessem az első esetben, illetve a felemelkedéssel biztató kezdeti lépéseket a másodikban? Talán az, hogy ez a két metszet, amit településfejlesztési gyakorlatunk két különböző időszakáról Tokaj példája segítségével kiemeltem, együttesen nagyobb erővel tudatosítja azt, hogy az életteret adó települési környezet fejlesztése nem történhet az érintettek részvétele nélkül; hogy ágazati és szakmai lobbyk egymástól független fejlesztő tevékenysége alig-alig találkozik egy térség érdekeivel, s így nem is szolgálja azt; hogy a normatívákra felépített fejlesztés oly gyakran valójában lepusztítása a megtartó települési és emberi adottságoknak; hogy az újraelosztó állam kegyeiért való áldatlan versengésnek régiók látták kárát. Talán e két esettanulmány-kivonat egymás mellett meggyőzőbben és sürgetőbben mondja azt, hogy egy-egy térség önkormányzatai egyedi érdekeik és helyi fejlesztési törekvéseik összehangolásával megsokszorozhatják csekély forrásaikat, s hogy ezért nem nagy iskolapénz az, hogy meg kell tanulniuk a regionális szolidaritást, a mindennapos érdekegyeztetést és a folyamatos párbeszédet a lakossággal.
- Döntések Tokaj módra
Három évig dolgoztam Tokajban, 1986-tól 1989-ig. Nap mint nap tapasztaltam a tokajiak csodaváró mentalitását, azt, hogy alig akad a városban olyan ember, aki egyébként nagyon is életre való városfejlesztő elképzelései megvalósulásának lehetőségeit és eszközeit megpróbálta volna reálisan felmérni és felépíteni. A várt „csoda” szinte mindig valamiféle nagyság volt, aki a városban elfogyasztott jókért – a tokajiak hite szerint – majd jócselekedetekkel fizet. Tokaj 1945 utáni lecsúszását a korszak terület-, illetve településfejlesztése általános problémáinak ismeretében is nehéz értelmezni. A város funkcióit sorra elvesztette, külső megjelenésében és társadalmi összetartó erejében egyaránt lepusztult, s ma már világhírnevéhez méltatlan állapotban van. Vizsgálódásaim során dokumentumokra, interjúkra, személyesen tapasztalt tényekre és baráti beszélgetésekre támaszkodva megpróbáltam megragadni azokat a pontokat, amelyeken látványosan és máig tartósan „elúszott” Tokaj fejlődése. A következő kérdésekre kerestem választ:
- Milyen meggondolásból szüntették meg 1952- ben a tokaji járást?
- Honnan ered az a máig pusztítóan ható vélemény, hogy Tokajban nem kell ipart fejleszteni?
- Milyen érvek szóltak amellett, hogy a Tokaj- Hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát központja és pincézete Sátoraljaújhelyen legyen, palackozója Tolcsván, lepárló üzeme Bodrogolasziban? (Tokajban a gazdaságnak egyetlen pincéje volt.)
- A Kopasz-hegy csúcsára felvezető utat miért Tárcából építették meg? (Tokajból ma sem közelíthető meg az a hegy, amelynek lábánál fekszik a város. Pedig egy panoráma út megépítése nemcsak idegenforgalmi, hanem gazdasági haszonnal is járna, hiszen gépjárművekkel megközelíthetővé válnának olyan értékes fekvésű hajdani szőlők, amelyek ma megközelítésük nehézségei miatt parlagok.)
- Miért és hogyan szűnt meg a tokaji szőlészszakszövetkezet, és miért nem jött létre hosszú évtizedekig helyi társulás a szőlő- és borkultúra fenntartására Tokajban?
- Egy idegenforgalmi vonzerejű városban miért döntöttek a városközpont két legnagyobb és legértékesebb műemléképületének funkciójáról úgy, hogy az egyikben szociális otthont, a másikban egészségügyi gyermekotthont alakítanak ki?
- Mi indokolja, hogy Tokaj azoknak a csekély számú magyar városoknak egyike, amelyeket közigazgatási vonzáskörzet nélkül nyilvánítottak városnak?
A statisztikai adatok bármilyen összehasonlításban kirívóan alacsony értékeket és minden területet kikezdő romló tendenciákat mutatnak. A településfejlesztésben tisztük szerint elsősorban érintettek, a vizsgált időszak városi tanácselnökei nagy reményekkel nem kecsegtető kötélhúzás mindennapjairól adtak számot a velük készített interjúk során. Helyben sem a konkrét kérdéseimre, sem a város általános állapotának okaira nem kaptam érdemi választ vagy magyarázatot. Pedig 1977-ben már elkészült az a településfejlesztési koncepció, amelyet a Megyei Tanács megbízásából az MTFA Földrajztudományi Kutató Intézete dolgozott ki, s amely szellemével és célkitűzéseivel máig iránymutató, és a városfejlesztés forgatókönyve lehetett volna megszületésének idején is. A fejlesztési javaslatok mindenekelőtt Tokaj részleges középfokú központtá fejlesztését tartották szem előtt. A Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága a tanulmányt messzemenően figyelembe véve intézkedési tervet dolgozott ki a végrehajtásra. Tételesen áttekintve a felelősökkel és határidőkkel megerősített feladatokat azt láthatjuk, hogy csak azok valósultak meg, amelyek további elemző, feltáró munkára vonatkoztak. Szaporodtak tehát a tervek, de az építés, fejlesztés ezúttal is elmaradt. Az elhatározásnál erősebb volt a megye szerepköréből fakadó más irányú fejlesztési kényszer és a szubjektivitástól vezérelt fejlesztgetés, ami Tokajt elkerülte. Hogy ezt a „településfejlesztést” hogyan érte meg a város, az tisztán kiolvasható az 1974-től szolgált négy tanácselnök interjújából, mint ahogyan az is pontosan kirajzolódik, hogyan zárja ki a redisztribúció mindazokat az automatizmusokat, amelyek viszonylag hamar jeleznék egy fejlesztési koncepció és gyakorlat hibás voltát, s hogy az újraelosztáshoz nélkülözhetetlen bürokratikus hatalmi koncentráció természetes velejárójaként hogyan szűnik meg bármiféle ellensúly vagy másik pólus, amely szakmai kompetenciájával, önigazgató mechanizmusaival, ellenőrzési eszközeivel akárcsak fejtörést is okozhatna az elosztó központnak. A városi vezetők mindennapos „kötéltánca” a következő koreográfia szerint zajlott a 70-es és a 80-as évekbben: • A fejlesztés követendő irányait – gazdaságban és infrastruktúrában egyaránt – a helyi erők felismerték és törekvéseikhez az országos és megyei támogatás ígéretét elnyerték. • Ez azonban a járási szűrőn át nem jutott a címzetthez. A támogatások és leosztások rendszerében csak aprópénzek jöttek, amikkel toldozni-foldozni lehetett, de nyitni nem. • Az elnökök közül a tehetségesek – látva, hogy a rendszerben felfelé nincs törvényekkel, rendeletekkel, szabályozókkal kikövezett, fokozatokat betartó hivatalos út – kikeresték a hierarchiában megnyerhető elemeket, s az ezekkel kiépített személyes kapcsolat révén próbálták elképzeléseiket megvalósítani. így tudták a járási PB-t a Járási Hivatallal szemben, a Megyei Tanácsot ugyancsak a Járási Hivatallal szemben, s az országos főhatóságokat a Megyei Tanács „kezelésére” megnyerni. Az eredmények számbavételekor kitűnik, hogy a kényszerű lavírozás mit hozhat a konyhára. A tények ismerete nélkül is tudjuk, hogy az eredményesség kétséges, hiszen a hierarchia hivatalos rendjén kívüli ígéreteknek, elkötelezettségeknek legfeljebb személyes garanciái vannak, s ezért a kegyet gyakorló bármikor megszegheti adott szavát, ha a támogatást kérő fél valahol lépést vét, nem elég készséges a viszontszolgálatokban vagy bármilyen területen csökken a személyes presztízse, esetleg vélt vagy valóságos patrónusát veszti. A tanácsi apparátus az általam vizsgált időszakban, tehát 1974-től 1988-ig mozdíthatatlanul bürokratikus, ami természetes fejleménye a beszűkült mozgástérnek. • A vezetés is determinált. Ékesen példázva, hogy milyenné lesz – mert csak ilyen lehet – egy kis település vezető, irányító gárdája, ha tényleges vezető szerepet nem tölthet be, mert „gyermekké tették”. Döntések helyett tehát marad a bürokratikus játék az apparátusokban és az apparátusok között, játék a jogszabályokkal, játék a „ki,kit győz le” szisztéma szerint. • Eközben több hangadó tokaji polgár megtanulta az elsősorban egyéni haszonra történő érdekérvényesítés mindmegannyi formáját, és olyan döntéseket járt ki, amelyek ártottak a városnak. • S hogy mit tud felmutatni ebben a prosperáló időszakot is magába foglaló intervallumban egy kis város tanácselnöke, annak illusztrációjaként álljon itt a leghosszabb időt funkcióban töltő tanácselnök (5 év, 1982-től 1987-ig) eredménylistája: • társadalmi munkában makadám út, vágóhíd, • közvilágítás korszerűsítés, • intézményes szemétszállítás, • szennyvízcsatorna-hálózat bővítése. A statisztikák, interjúk és dokumentumok, valamint a város állapotának és közéletének közvetlen megfigyelése alapján Tokaj olyan település sorsát tárja elénk, ahol a lakóközösség a legváltozatosabb eszközöket birtokolva újra és újra nekiveselkedett az egyre halmozódó és már-már szétszedhetetlenül összefüggő, és ezért csak egyidejűleg megoldható feladattömbnek, mindannyiszor csupán olyan részeredményeket érve el, amelyek egy alacsony nívójú túléléshez voltak elegendőek, de fejlődéshez nem. A munkahelyteremtés, lakásépítés, infrastrukturális fejlesztés és a hegy rekonstrukciójának egyidejűleg megoldandó feladatát a helyi erők (s itt most a megyei erőkre is gondolok), egy hosszan tartó leépülési folyamat végpontján már képtelenek megoldani, az országos erők megnyerése pedig nem sikerült. Az érdekérvényesítési folyamat torz, és nemcsak, hogy nem az érdekeltek szintjén, hanem annak szinte teljes mellőzésével zajlik. A hierarchiának akár a horizontális, akár a vertikális metszetét vizsgáljuk, a formálisan felépített struktúrán belül egy-egy döntésben nem az egész kiépített és teljességében kompetens rendszer, hanem annak informálisan és sajátos érdek mentén szerveződő elemei mozdultak. Az érdekérvényesítési és döntési folyamatokban a hierarchiába rendezett érdekek közül mindig azok artikulálódtak, amelyek a döntési lánc túlsúlyos személyiségeit tudták megmozgatni. Ily módon fejlesztési folyamatokról ebben az időszakban nem is beszélhetünk, hanem csak személyekhez, ritkábban funkciókhoz kötött, eseti elbíráláson alapuló juttatásokról. Tokaj esetében a társadalmi-közéleti részvételt elemezve azt tapasztaltam, hogy a városban helyben és hosszabb távon tartósan megfogalmazódtak a közös óhajok, célok, feladatok, újra és újra kezdett formát ölteni a szerveződésre való igény, s a helyi erők számos esetben szerveződésre képesnek mutatkoztak. De nem voltak sem hajlandóak, sem képesek a konfliktusra. Amikor kutatómunkám kezdetén feltettem önmagamnak és interjúalanyaimnak is a Tokaj fejlődése szempontjából kardinálisnak tartott kérdéseket, valójában nem is az érdekelt, hogy mi e döntések pontos háttere, hanem az, hogy a helyi erők milyen szerepet töltöttek be ezekben a döntésekben, illetve milyen információkkal rendelkeznek ezekről. A kapott válaszokból egy kivételével a kompetencia-körön kívüliség helyzete tűnik ki. A válaszok ugyanis vagy nemlegesek – mind a döntési helyzetben való részvétel, mind a döntésekről való információk tekintetében -, vagy anekdotikusak voltak. A meditációk, a történetek és anekdoták sokaságából az fejthető ki egyértelműen, hogy a város nem tudott vagy nem is akart egységes fellépéssel számára kedvezőbb döntést kicsikarni a fontos kérdésekben. Véleményem szerint nem is tudott, de nem is akart. Nem tudott értékei visszatartásával konfliktushelyzetet teremteni, hiszen értékei az adott preferenciarendszerben nem voltak létfontosságúak, de még számottevőek sem. Az elparlagosodott hegy és a márkahitelt rontó világhíres település a hosszú távon magát tartó gazdasági és településfejlesztési mechanizmusban nem jelentett figyelemreméltó veszteséget. De ha a reciprocitás tényeit sikerülne feltárni, az is kiderülhetne esetleg, hogy a település nemcsak, hogy nem tudott konfliktusképessé lenni, hanem személyes érdekeket előtérbe helyezve, nem is akart.
2. „Még csak a gondolatainknak is a kezdetén vagyunk”
Amikor 1991-ben, az év elején a miskolci Régió Városépítészeti és Műemléki Tervező Kft. azt a megbízást kapta, hogy Tokaj város rendezésimenedzselési tervét új szemlélettel és új módszerekkel készítse el, a megrendelők – a Belügyminisztérium, valamint a Szabolcs-Szatmár Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei önkormányzatok – szándéka mögött az a felismerés munkált, hogy az elmúlt 2-3 év politikai, gazdasági és közigazgatási változásai a településtervezés számára olyan új lehetőségeket nyitottak meg, olyan módszerek és megközelítések alkalmazását tették lehetővé, amelyekkel jelentősen visszafordítható Tokaj leépülése, illetve megrekedése. E felismerést és szándékot azonban már szinte az indulás pillanatában követte egy másik: a tervezés folyamatában olyan térségi kapcsolatok fejlesztésére kell törekedni mind a külső szakértőknek, mind pedig a természetes vonzáskörzetet alkotó települések képviseletének, amelyben Tokaj sajátos városi funkciói révén alkot szerves, munkamegosztáson alapuló magasabb egységet az ugyancsak sajátos funkciókat hordozó környező településekkel. Éppen ezért ebben a tervkészítésben különös hangsúlyt kap a települési együttműködés és a tervezés folyamat jellege, amelyek eredményeként remélhetőleg nemcsak az elhatározott tervdokumentációk készülnek el, hanem felébred Tokaj és a környező települések között az együttgondolkodás, az ésszerű munkamegosztás igénye és megerősödik a szándék az összeköttetések megteremtésére és a fejlesztési döntések összehangolására. S mindez a tervezésnek messze nem mellékterméke lesz.
Ebben a feladatértelmezésben kézenfekvő volt, hogy: 1. a tervezési folyamatot a vonzáskörzetként elgondolt települések polgármestereivel folytatott feltáró interjúkkal kell elindítani, 2. minden olyan stádiumban, amikor dokumentálható eredmény jön létre, azt meg kell vitatni a települések képviselőivel, 3. a továbbhaladás aktuális irányait, feladatait és módszereit az érdekeltek bevonásával szükséges kialakítani. A Tokaj központú térségi kapcsolatokat a földrajzi helyzet, a történelmi tradíciók, a sajátos – például az idegenforgalmi fejlesztéshez, a szőlészet-borászathoz, a Tisza folyó nyújtotta vízi közlekedés fejlesztéséhez kapcsolódó – érdekek, infrastrukturális és településüzemelési ésszerűségek alapján a következő települések bevonásával lehet elképzelni: Tiszaladány, Tiszatardos, Csobaj és Taktabáj taktaközi településekkel, Erdőbénye, Olaszliszka, Szegilong, Bodrogszegi, Bodrogkeresztúr, Mád és Tárcái hegyaljai településekkel, Zalkod, Kenézlő és Viss bodrogközi településekkel és a megyehatáron túllépve Rakamaz, Tiszanagyfalu, Tiszaeszlár, Tiszalök, Tímár, Balsa, Szabolcs és Gávavencsellő településekkel.
1991 tavaszán e települések polgármestereivel készült interjú, ez azonban nem jelent semmiféle korlátot. Menet közben bármely település elállhat az együttműködési szándéktól, mint ahogy más településekről kiderülhet, hogy kívánják és célszerűnek tartják ebben az alakuló kapcsolatrendszerben a részvételt. A tervezési folyamat első lépéseként az interjúk segítségével azt kívántuk feltárni, hogy: • az érintett települések vezetői hogyan látják saját helyzetüket, kitörési esélyeiket, s ebben a környező településekkel való együttműködés lehetőségeit, • mennyire mélyek a szomszédos települések ellentétei, ellenségeskedései, amelyek a különféle egyesítések és más, felülről vezényelt „területfejlesztési” akciók nyomán kialakultak, • mennyi a konkrét elgondolás, esetleg kezdeményezés együttes fellépésre, az elképzelések egyeztetésére, • milyen társadalmi, politikai erők hozhatnak mozgást a térségbe, illetve mennyire tagoltak politikai értelemben az egyes települések.
Feltételezve, hogy a környező települések elfogadják Tokaj térségszervező szerepkörét, igyekeztünk megismerni az érintett polgármesterek véleményét arról, hogy: • milyen központi funkciókat tulajdonítanak a térségben Tokajnak, • milyennek látják Tokaj technikai felkészültségét e funkciók betöltésére, • milyen funkciókról célszerű Tokajnak lemondania és, mely településeken jelenjenek meg ezek a funkciók. A beszélgetések során a települési és településközi viszonyok jobb megértése érdekében megkérdeztük, hogy: • Minek köszönheti a polgármester a megválasztását, előző funkcióinak, személyes kvalitásainak vagy politikai irányvonalának? Mit vár polgármesterétől és az új önkormányzattól a település, s az elvárás hogyan, milyen fórumokon fogalmazódik meg? • Mire van pénze az önkormányzatnak, s önerőből mire képes a település? • Hogyan néz szembe az önkormányzat és a polgármester egy olyan helyzettel, amiben egymaga képtelen megállni: sorstársakat keres, akikkel szövetkezhet? Ha igen, hogyan és mire? Befektetőket keres? Patrónusokat kutat fel? • Ha az élet logikája azt diktálja, hogy a szomszéd településekkel össze kell fognia, akkor: • Mely településekkel, milyen területen lát együttműködési lehetőséget? • Milyen lenne ennek a formája? Lenne-e szervezeti kerete? • Támogatná-e a település az esetleges társulásokat, szövetkezéseket? • A települések együttműködésének milyen gátjai vannak a helybeliek gondolkodásában? • A tulajdonviszonyok miben gátolják vagy segítik településfejlesztési elképzeléseiket? • Miben látja az önkormányzat a helyi gazdasági fejlődés mozgatórugóit? • Gondolkodnak-e olyan termelési technológiák meghonosításán, amelyek újszerű települési együttműködést igényelnek? • A súlyosan elhanyagolt infrastruktúra hogyan gátolja a településközi kapcsolatokat? • Lehetséges-e, hogy a szomszédos települések gazdasági közösségekként is funkcionáljanak? • Miben látják az emberek a településük értékeit? Mire tartják képesnek a települést? • Vannak-e helyi elképzelések a kitörési pontokról?
Összességében az interjúknak az együttgondolkodás és az együttműködés „nyitánya” szerepét szántuk, amely elindíthatja az egyenrangú felek további, folyamatos párbeszédét és kapcsolatépítését, és emellett a helyi önismeret és lokális öntudat erősödését is vártuk e beszélgetésektől. Jól tudva, hogy felülről vagy kívülről semmiféle azonosságtudat és érdekszövetség nem alakítható ki, a beszélgetések során annak a veszélyeztetettségnek a tudatosítására törekedtünk, amely az elszigeteltség miatt fenyegeti az egyes településeket.
Mindezeken túl az interjúk legfőbb célja a szubjektivitás volt. A települési viszonyok és településközi kapcsolatok tényei és mutatói egyéb eszközökkel feltárhatók és leírhatók, s erre a munka következő fázisában sor kerül. De azt, hogy az adott településen élők hogyan ismerik önmagukat és miként élik meg helyzetüket, csak személyes beszélgetések tudják megmutatni. Hogyan látják a polgármesterek településüket? Csaknem valamennyien az általános elmaradottságot fogalmazzák meg, amelyben akár az infrastruktúrát, akár a gazdasági erőt, akár a kulturális vagy szolgáltatási ellátottságot vesszük is szemügyre, csak fájó és még fájóbb hiányokat tudnak a települések „felmutatni”, ráadásul olyan vidéken, ahol köztudottan szorgos emberek élnek. Túlzás nélkül elmondható, hogy az egész térség kimaradt az elmúlt negyven év településfejlesztésének látószögéből. Számottevő fejlesztéseket csak Tiszalök tud felmutatni oktatás, egészségügyi ellátás, infrastruktúra, idegenforgalom, gazdaság és nemzetközi kapcsolatok terén. Mád az idegenforgalom és a gazdaság területén, Gávavencsellő a gazdaságban, infrastruktúrában, kultúrában és a nemzetközi kapcsolatokban, Tímár az oktatás terén, Rakamaz az idegenforgalomban, oktatásban és a gazdaságban, s természetesen Tokaj, ahol az elmúlt öt évben olyan létesítmények átadására került sor, amelyek nem csak Tokajban szolgálják a kultúrát, az idegenforgalmat, az egészségügyi ellátást vagy a közbiztonságot, s ugyancsak olyan új szervezetek, egyesülések számára ad otthont Tokaj, amelyek hatása az egész térségre kisugárzik. A mérleg azonban egyértelműen az általános elmaradottság és ellátatlanság vagy rosszul ellátottság oldalára billen, s ezen önerőből, a költségvetésre támaszkodva aligha lehet segíteni. A költségvetés szűkösen fedezi a működtetést, de fejlesztésre vagy semmi vagy elenyésző aprópénzek jutnak, hol egy ravatalozóra, hol az egyetlen középület fűtéskorszerűsítésére, vagy kevés járdafelújításra, esetleg fásításra. Mindezek ellenére beletörődést, apátiát nem lehetett tapasztalni, ellenkezőleg, az önkormányzatok bizakodva veszik számba mindazokat az értékeiket, amelyekből hasznot remélhetnek és a település felemelkedését várhatják. Ezek között az értékek között első helyen a Tisza, Bodrog és a szőlészet-borászat nyújtotta idegenforgalmi lehetőségeket tartják számon.
Valamennyi folyóparti település dédelget elképzeléseket a vízi turizmus, a horgászat, a vadászat és a fürdőzés, nyaralás feltételeinek fejlesztéséről, s ehhez az adottságok valóban biztatóan jók, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük a természeti környezet viszonylagos érintetlenségét is, ami egyébként az egész térségre jellemző. Másrészt viszont az is általánosan jellemző, hogy hiányzik vagy kezdetleges az infrastruktúra, s így ezek az idegenforgalmi értékek csak kevés helyen hozzáférhetőek több napos tartózkodásra. Ezért is fogalmazza meg minden település polgármestere azt, hogy a településközi együttműködés első, s jelenleg legfontosabb területe az idegenforgalomhoz kapcsolódó fejlesztési elképzelések feltárása, összehangolása és egy közösen működtetett szervezet által történő menedzselése lehetne, s ebben a kezdeményező, szervező és összeshangoló szerepet Tokajnak kell betöltenie. Mi hat az együttműködés ellen? Mindenekelőtt az a tapasztalat, hogy a központperiféria kapcsolatokban mindig a központ nyer. Ez a tudás nagyon mélyen beleivódott az emberekbe és nem alaptalanul, hiszen a különféle összevonások – a település-, tsz- és iskolaegyesítések – mind ezt erősítették, s ezért a települési kapcsolatokban még nagyon sok falat kell lebontani. A települések most sandán nézik egymást, mert azt gondolják, hogy a másik az ő rovásukra fejlődött. Az egyesítések keserű tapasztalatokat hoztak. A példák vég nélkül sorolhatók: „A 70-es években Tímárral össze lettünk csatolva és ott kialakult egy központ a mi rovásunkra. Innen mindent elvittek, központosítottak. Én megértem a központosítás értelmét, de azt nem, hogy miért érintett ez mindent, itt se iskola, se tanács” (Szabolcs). „Itt korábban virágzó tsz volt, most stagnál. Az állatállomány rohamosan csökken, a termőföld hasznosítása úgy történik, hogy a vencsellői gyengébb területeken a balsaiaknak adták ki a háztájit, a jó balsai részen meg a vencsellőieknek. Ezt csak érdekességképpen mondom el, de a falu romlása ezen is múlott.” „Az egyesített tsz-ben a dolgozók alkalmazása is igen furcsa, mert még az itteni, balsai telepeken is zömmel vencsellőiek dolgoznak. Munkához alig jutott az itt lakó, még ha volt is munkahely” (Balsa). Példa értékű Tokaj és Tiszaladány ellenségeskedése a Magyar Róna Tsz létrehozásának körülményei következtében, amikor is a tokajiak szerint a „magyarrónaiak” elvették és tönkretették a szőlőiket, a ladányiak szerint meg a tönkrement tokaji tsz leromlott földjeit kellett felsőbb utasításra átvenniük. A tokajiak Szerencssel szemben táplált ellenséges érzületeinek példái itt felsorolhatatlanok.
Az együttműködés gondolata nagyon erőtlen. „Az együttműködés? Minden község a saját területén kíván fejleszteni. Közös kezdeményezésekre eddig sem volt példa. A közös fejlesztés, beruházás gondolata idegen. A tsz-ek is zárt egységek, csak a termelési társulásokon keresztül vannak kapcsolatban egymással. A települési társulásoktól is félnek az emberek, félnek attól, hogy kárvallottak lesznek. A tapasztalat tanította őket erre” (Tiszaeszlár). Sokszor történelmi tradíció, a település múltbéli státusza mozgatja a véleményalkotást. „Az együttműködésnek az emberek gondolkodásában kemény korlátai vannak. Ha Rakamazt nézzük: Rakamaz és Tiszanagyfalu két merőben különböző nép. A tiszanagyfaluiak őslakosoknak mondják magukat, Rakamazt meg betelepülteknek. Soha nem volt meg az a nexus, hogy ők együtt tárgyaljanak. . . A tiszanagyfaluiak mindig érzik, hogy ők valamikor zsellérek voltak és ugyanezt érezték volna Rakamazzal szemben is” (Tiszanagyfalu).
Nem csoda hát, ha sokszor irreálisan felértékelődik az önállóság és az emberek elzárkóznak bármiféle közösködéstől. A rakamazi polgármester szavait idézve: „Az emberek azt szeretnék, hogy az ő településükön valósuljon meg az a fejlesztés, amire ők a pénzüket áldozzák.”
Az önállóság vágya szinte minden település önkormányzatában megfogalmazódik. A korábban Szerencs vonzáskörzetéhez tartozó településekben szilárdnak tűnik az elhatározás, hogy a szerencsi bábáskodás helyett nem kérnek egy tokajit, a bodrogközi települések büszkén élik meg, hogy „végre a magunk urai vagyunk”. Minden település véleményét egybevetve a legpontosabb és legáltalánosabb helyzetértékelésként a tiszalöki polgármestert idézhetjük az együttműködésről: „Még csak a gondolatainknak is a kezdetén vagyunk. Intézmények közös üzemeltetéséhez is régiókban kellene gondolkodnunk, de ezt tanulnunk kell, ehhez idő és energia kell”. Mindezeken az érzelmi és tradicionális elemeken túl az együttműködés két nagyon kemény korlátja a kommunikációs és közlekedési rendszer kiépítetlensége vagy diszfunkcionális szervezettsége. Végezetül szólni kell arról a korábban szinte átléphetetlen választóvonalról, amit a megyehatár jelent. Anekdota számba megy a rakamazi vízi sportegyesület története, amit nem is olyan régen, 1986-ban azért kellett felszámolni, mert a Tisza tokaji partján volt a telepe. A sporteszközöket a megye visszakérte, mondván, hogy a sportkör nem Rakamazon van. Mondhatjuk, hogy az ilyen megyehatári falakat ledöntötte az új helyzet, a települési önállóság és a szabad társulások lehetősége. A közigazgatási határok átjárhatósága azonban nem hozza meg egyik napról a másikra a gondolatok, szándékok és törekvések kölcsönös érdekeken alapuló összekapcsolódását.
Mi hat az együttműködés mellett?
A természetföldrajzi helyzet összekötő szerepe és a természeti környezet településfejlesztési szempontból kedvező hatása nyilvánvaló. Valamennyi település polgármestere kiemeli a vízi út szerepét és a szőlőművelésre alkalmas hegyoldalak térségszervező funkcióját, amennyiben összehangolt program keretében sikerül kiépíteni a szükséges infrastruktúrát. Mind markánsabb az a vélemény, hogy az együttműködést előbb-utóbb kikényszerítik a gazdasági gondok, s hogy a településüzemelési, foglalkoztatási problémákon egy-egy település elszigetelten, önerőből nem tud úrrá lenni, lakosságának még szolid megélhetését és viszonylagosan civilizált létfeltételeit sem tudja biztosítani. A beszélgetések tapasztalatai alapján hinni lehet abban, hogyha nem kényszerülnek átfogó, mindenre kiterjedő és adminisztratív módon rögzített szervezeti formába, ha megélhetik az önállóságukat, döntési szabadságukat, hamarosan félreteszik ellenérzéseiket és elfogadják az egyes ügyekben való szövetkezés és a közös áldozatvállalás hasznát. A kapcsolatkeresés – bár erőtlenül – több kisebb térségben meg is kezdődött.
Mit várnak a települések Tokajtól?
Egybecseng a polgármesterek véleménye Tokaj idegenforgalmi szervező szerepéről, s arról, hogy az idegenforgalmi szempontból értékes ingatlanok és területek hasznosítása a térségben csak átgondolt terv szerint és összehangolt szervező munkával képzelhető el. A tokaji borvilágkiállításra való felkészülésben is vannak a térség településeinek közös érdekei, szándékai, feladatai, éppúgy, mint e táj történelmi értékeinek idegenforgalmi szempontú feltárásában és hasznosításában, valamint a környezetvédelemben. A foglalkoztatási problémák megoldásában szintén Tokajé a központi szerep, amit már létező és még idetelepítendő pénzintézetei, szakmai szervezetei, egyesületei és kiterjedt nemzetközi kapcsolatai révén tud betölteni a terület gazdaságának szervezésében, irányításában, a gazdasági megújulás ösztönzésében. Egyértelműen Tokajra vár a gazdasági élet mindazon szükségleteinek kielégítése, amelyek nagyobb területen közösek, például a hitelellátás, az érdekképviseletek, a szövetkezeti központok, a biztosító társaságok stb. Vitathatatlan és létező Tokaj kereskedelmi és kulturális központi szerepköre. Az egészségügyi ellátás jobb feltételeinek megteremtése érdekében már elindult egy életképes együttműködés Tokaj és a környező települések között, beleértve a szabolcsi településeket is. A tokaji egészségügyi központ megépítésével megszüntethetők azok a hovatartozási célszerűtlenségek, amelyek a térség egészségügyi ellátását jellemezték. Bizonyos igazgatási funkciók Tokajba telepítése elengedhetetlen, hogy a város a tágabb környezetének társadalmára hatni tudjon, annak életében intenzívebben legyen jelen.
Összességében a vizsgálatba bevont települések kötődése Tokajhoz több-kevesebb területen és eltérő erősséggel létezik, és a települések érdekei azt kívánják, hogy a város központi szerepköre kiteljesedjék. Ehhez azonban mindenekelőtt az szükséges, hogy javuljon az összeköttetés város és vidéke között közlekedési és információs kapcsolatokban egyaránt, mert a jelenlegi elszigeteltségben lehetetlen a településközi együttműködés irányítása, a településüzemeltetési feladatok korszerű ellátása, az egész régiót érintő folyamatok előrejelzése, közös akciók, együttes fellépések megszervezése.
Forrás: Településfejlesztés, 1991 (1-6. szám)1991 / 6. szám