„Síremléket Fabó Bertalannak! Néhány hete, hogy a zsidó múlt lelkes kutatója, a művészetek, de különösen a zenerajongó fanatikusa hosszas betegség után elhunyt. Munkás életében sok barátot, hívet, tisztelőt szerzett magának, akik barátságukkal a síron túl is elkísérik Fabó Bertalant. Baráti köre most a következő többé. Olyan nesztelenül és szerényen, mint ahogy élt, tűnt el az élők sorából. Mosolygó lénye, mely örülni tudott barátai sikerein, anekdotázó kedve, mely még a maga nyomorúságain is felül tudott kerekedni, kedves figyelme, amellyel mindenkit megajándékozott, a zsidókórház operációs termében örökre elnémult. Még halála előtt elkészült a hosszú útra. Elbúcsúzott jó embereitől és nyugodtan várta a megváltást. Vele a magyar és zsidó múlt lelkes és derűs szellemi kutatója költözött el. Nem halhatott meg úgy, hogy elfelejtsük. Sirhantja nem állhat jeltelenül a temetőben. Hisz mindenét ideadta, nem maradt senkije, semmije. Hogy a sirhant jeltelenül ne maradjon, s hogy évenként október 28-án „Kadis”-t mondjanak érette, erről kívánunk gondoskodni és felhívjuk minden barátját, tisztelőjét és hívét, hogy erre a célra tetszése szerint adakozzon. A gyűjtés eredményét nyilvánosságra hozzuk.” – írja az Egyenlőség című újság 1920. november 20-án hasábjain.
Ki is volt Fabó Bertalan? 1868. május 25-én látta meg a napvilágot egy kis községben Taktakenézen. Nevét Fränkelről magyarosítja Fabóra. Betegsége folytán sántított, a falusi gyermekkori életére 1913-ban így emlékezik vissza: „Ezelőtt 36 évvel Szabolcs megyének egy istenháta mögötti vidékén halálos lázban feküdt egy kis zsidó gyerek megbénult és folyton gyötörte a deliriumos láz, mert minden ízülete meggyulladt.
Télvíz idején kiöntött a Tisza, árrá dagadt a mellékfolyója, a Takta is; nem volt a lóhátas legénynek semerre sem útja a patikába. Chininpor még volt, de már ostya nem és a kis beteg hónapokon keresztül elgyötört gyomra már nem tudta bevenni a sok keserű orvosságot. A tiszadadai katholikus pap — elfeledtem áldott nevét és jegyzeteim közt selelem — hallott a bajról és az egyházfival küldött a bár úri sorban élő, de mégis zsidó gyereknek egy doboz templomi ostyát, hogy a keserű porokat rendesen szedhesse. Nem tudom az ostya meg volt-e már szentelve, de ha addig nem is, az ilyen cselekedet bizonyára — ha nem is felekezeti módon — megszentelte.”
A Budapesti Egyetemen jogi tanulmányokat folyatott és ügyvédi vizsgát tett, Budapesten a Hold utcában kezdte ügyvédi praxisát. Azonban őt jobban foglalkoztatta a zene világa, így végül zenetörténészként teljesedett ki. Gárdonyi Géza (1863– 1922) bíztatására megírta a hazai zenetörténet korszakalkotó könyvét: „A magyar népdal zenei fejlődése – Ezer kottapéldával, számos hasonmással és képpel” (a hatalmas munka elérhető az MTA online adatbázisában), melyet 1908-ban a Magyar Tudományos Akadémia adott ki. Fáradhatatlan volt a régi magyar zenetörténet ismeretlen adatainak felkutatásában és szakszerű feldolgozásában.
Súlyt vetett zsidó muzsikusok és zeneszerzők feledésbe ment munkásságának felelevenítésére és méltánylására is. Foglalkozott a keleti népek zenei folklórjával. Igen sok tanulmányt írt napilapokba és folyóiratokba (Budapesti Hírlap, Az Újság, Századok, Keleti Szemle, Magyar Könyvszemle, Magyar Zenetudomány stb.). Nagyobb önálló művei: A magyar népdal zenei fejlődése (alapvető zenetörténeti munka, 1908); Erkel Emlékkönyv (1900); Rhythmus und Melodie den türkischen Volkslieder; Haydn in Ungarn (1909). Nagy kitartással és tudással s talán még több lelkesedéssel búvárkodott a magyar zene múltjában.
Leszállt dohos pincék mélyébe, kisvárosi antikváriumok raktáraiba és egész sereg megbecsülhetetlen zenei emlékünket hozta napvilágra. Így fedezte fel az un. Esterházy – kódexet is (Esterházy Pál nádor egyik énekes könyve 1670 tájáról). Ő készítette az Erkel Ferenc albumot, mely a nagy magyar mester életének mai napig legrészletesebb méltatása. Sok kisebb nagyobb tanulmányt is írt. De nemcsak lelkiismeretes és fáradhatatlan munkás, hanem rendkívül szolgálatkész és önzetlen jó ember volt. Minden gyűjtését a Nemzeti Múzeumnak adta, és jó tanáccsal, hasznos útbaigazítással látta el. 1909-ben részt vett a Magyar Zsidó Múzeum alapításában, majd ő lett a múzeum első őre, vagyis igazgatója. 1916. január 23-án megnyitották az 1500 tárgyból álló gyűjteményt, Fabó Bertalan közel 800 tárgyat vásárolt és adományozott az intézménynek.
Habár magának sosem kért egy fillért sem, a múzeumnak nem csak értékes tárgyakat, hanem mecénásokat is szerzett. A múzeum célja az volt, hogy összegyűjtse azokat a tárgyakat, melyek bármiféle vonatkozásban vannak a történelmi magyar zsidósággal. 1927-ben hét évvel Fabó halála után dr. Gábor Gyula (1868–1936) jogi író, a hitközség főtitkára írt egy bensőséges megemlékezést, mely több olyan információval szolgált az elhunytról, mely a lexikonokból nem derül ki. Azt írta, hogy a szégyen pírja fut át arcán, ha halálára gondol, mely megelőzhető lett volna egy operációval, egy olyan műtéttel, melyre nem volt Fabónak pénze, kérni pedig nem tudott, de nem azért, mert éppen ne lett volna kitől kérnie, hanem mert szerénysége és szégyenérzete nem engedte.
Pedig azért igazán nem kellett volna szégyenkeznie, hogy végül a jogi iroda helyett a kutatást választotta – „elhagyta Justicia istenasszonyt Polühümnia kedvéért” –, ám ebből megélni sosem tudott, hiszen tanári állást nem kapott. Nem kapott, mert zsidó volt, és vallását nem hagyta el azért, hogy esetleg katedrára emeljék. Fabó Bertalan 1920. október 28-án távozik a földi léttől. „Így hal meg egy zsidó tudós” – az Egyenlőség és valamennyi magyar napilap, folyóirat adja hírül távozását, méltatja egyedülálló munkásságát, ám a keresztúri temetőbe alig húsz ember kíséri fekete deszkakoporsóját.
Két gyászbeszéd hangzott el, egy Hevesi Simon (1868–1943) főrabbi részéről, egy pedig dr. Mezey Ferenc (1860–1927) az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) alapítójától. A főrabbi a következő szavakkal búcsúztatta: „[…] miként a legendabeli zsidó poétának, úgy Fabó Bertalannak is, koporsója után, láthatatlanul, azaz csak az ő számára láthatóan, maga Dávid király viszi a lantot… Bánatos héber melódiák, melankóliás zsidó zsoltárok és sírva vigadó magyar hallgatók szolgáltják a kísérő muzsikát […]”. Mezey azt mondta, nem ilyen temetés illett volna hozzá.
Illett volna, ha a magyar zenei kultúra képviselteti magát, de most már nem baj, mert „a tiszta élet önmagában hordja jutalmát”. Fabó Bertalan abban a parcellában (5/A, 2 sor, 25 sír) és sorban kapott helyet, ahol – ahogy Petőfi írta – a magyar nép lelkének legjobb ismerője, Rózsavölgyi Márk (1789–1848) fekszik. Ide került Fabó, aki viszont Rózsavölgyi korát, dallamát és táncát ismerte. Síremlékének felállítására az Egyenlőség indított kampányt, a befolyt összegből a Chevra Kadisa emelt örök emlék-jelet Fabónak 1923. november 6-án. A lelkekben csendüljön meg emlékezetére egy-egy magyar népdal, olyan, melyet Eötvös József is kívánt „Végrendelet” – című versében:
„Ha majdan átfutottam
Göröngyös útamat,
S hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad:
Márvány szobor helyébe,
Ha fenmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.
S ha majd kijőtök néha
S megálltok síromon,
Zengj étek el a legszebb
Dalt néma hantomon.
Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevűlni fog.”
Tisztelem, és áldom emlékezetét.
Taktakenézi nagyszüleim és elődeim emlékére.
Alföldi Andrea
Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár, Múlt és Jövő, MILEV
Forrás: Szőlőskert Magazin, 2023, 4. lapszám, 17. oldal.